Egy első lemezes zenekarnak soha sincs könnyű dolga, ha szeretné megragadni a potenciális hallgatók figyelmét. Így volt ez a digitális korszak előtt, és hatványozottan ez a helyzet napjainkban is. Az már csak extra adalék, hogy az ember e-mail címére 2024-ben napi rendszerességgel éreznek a különféle promóciós ügynökségek által a következő szenzációkként tálalt névtelen előadók lemezeinek előzetesei.
A tájékozódást pedig ezek között a hírlevelek „For the fans of…” rovata segíti. A befogadói kapacitás véges, a feldolgozói képesség meg aztán pláne az. Rendszeresen megkapjuk, hogy felpontozzuk a lemezeket, csak néha húzunk le valamit. Nos, mivel nem vagyunk kényszerhelyzetben, és szerződéses kötelezettségeknek sem kell megfelelnünk, a magam részéről úgy vagyok vele, hogy kizárólag arról írok, ami valamilyen pozitív reakciót képes kiváltani belőlem. Ami nem, az inkább ragadjon az e-mail fiók mélyén.
Az első lemezes Cold Contrast helyzete rendhagyó ebben a napi rutinban. Ugyanis a zenekar semmilyen felületen keresztül sem bombázott a maga promóciós csomagjával, épp ellenkezőleg, némi kerülőúton ugyan, de én jutottam el hozzájuk. Aztán már nem is volt kérdés, hogy írni „kell” róluk. Amennyiben a mai világunkban még bármit is titokban lehetne tartani, azt javasolnám, hogy ha kedveled a dark/goth vonalat, további háttérinfó nélkül csak hallgass bele a Last Honest Words bármelyik dalába, és mögöttes információk hiányában alakítsd ki róluk a külön bejáratú véleményedet.
Ha ugyanis azzal kezdem, hogy egy első lemezes hazai zenekarról van szó, sokan már tovább is kattintanak, mondván, hogy magyar zenét elvi okokból nem hallgatnak. Ilyen alapon azonban hiba lenne negligálni ezt a formációt. Promóciós lap hiányában zenekari biográfiával nem tudok szolgálni, de a bevezető enélkül is épp elég hosszúra nyúlt.
A ’80-as évekbeli hatásokat, azokat az alapokat, melyekre a fenti irányzat a mai napig építkezik, bárki tudja sorolni. Ezek közül a legfontosabbak szerintem a Depeche Mode és a Joy Division lehettek, nem megfeledkezve a The Cure-ról sem. Az irányzat aktualitásait tekintve csak felületes a jártasságom, de egy frissebb nevet még bedobnék támpontként, ez pedig a török She Past Away lenne.
A Cold Contrast frontján azonban Iadar Melinda személyében énekesnő áll. A fő dalszerző, a hangzás és a megszólalás letéteményese Nemesházy Marcell billentyűs. A stúdióban Baranyai Márk a négy-, Pribéli Miklós pedig a hathúrosért felelt. A korong tudtommal nem konceptlemez, de mégis egységes egész. A lehúzó, távolságtartó hangulata ellenére van benne valami felemelő. Jóllehet a hangszerelés szempontjából távol állnak egymástól, – az egyetlen hallható kapocs közöttük Márk ritmusozása – mégis a Joy Division-féle aurát érzem a dalok körül. Melinda fátyolos hangja és Miklós színező gitártémái pedig tökéletesen passzolnak Marcell gépi alapjaihoz. A konstans hangulat miatt talán felesleges is egyes szerzeményeket kiemelnem, de a miheztartás végett mégis ráböknék néhányra. Mondjuk az elsőre is fülbe ragadó Outlandre, a szárnyaló énekdallamokkal megerősített Dependency-re, a társaitól árnyalatnyival poposabb Devil Inside of Me-re, netán a koromfekete Funeral Mistre, hogy a legnagyobb slágereket, a nyitó Misdeedet és a Silent Souls-t nehogy kifelejtsem.
Első lemezről lévén szó, nyilván nem hibátlan a dolog, és negyven évvel az ősök után végképp nem nevezhető egyedinek sem. Önző módon most mégis azzal zárom a gondolatsort, hogy a Last Honest Words számomra az idei év eddigi legnagyobb felfedezése a hazai mezőnyből. Az meg csak jelent valamit, hogy ha a friss The Cure lemez után indítom el, akkor is képes lekötni ez a tizenegy dal.
