Van új Pixies. Egy ilyen kijelentésnek a 93-as feloszlást követően még lett volna némi extra hírértéke, most viszont ez csak annyiban hír, hogy megjelent a legfrissebb The Night the Zombies Came című Pixies sorlemez.
Bennem munkál valamiféle reflex az új Pixies megjelenéseket illetően és hajlamos vagyok hasonlóan lelkesen reagálni, mint anno a visszatérés idején, aztán persze eszembe jut, hogy Black Francis-ék immáron / ismét egy folyamatosan jelen lévő banda és nem azt mondom, hogy lerombolták a kultikus státuszukat az újraegyesüléssel, de már nem akkora az árnyékuk, mint egykoron.
Már majdnem leírtam, hogy amúgy tökre bírtam a legutóbbi Beneath the Eyrie-t, viszont ez nem stimmel, mivel 2022-ben ott volt még a Doggerel, sőt mi több, a 2016-os Head Carrier-ről is simán megfeledkeztem szóval most vagy az van, hogy az enciklopédikus tudásom fakul, vagy már nem hoz lázba különösebben ez a Pixies dolog.
A válasz valahol a kettő között rejtőzik, illetve egyszerűen az van, hogy ezek az arcok nem nagyon akarnak megfejteni. Kicsit már pogácsaszaggatóval készülnek a dalok és hiába vannak köztük ihletettebb szerzemények, azért itt-ott hiányzik valami a receptből (hogy Kim Deal lenne a titkos összetevő, azt nem gondolnám, de tény, hogy a basszusgitáros poszt megint átjáróház: Paz Lenchantint most Emma Richardson váltotta, aki korábban a Band of Skullsban ügyködött).
The Night the Zombies Came-et amúgy erősebbnek érzem a Doggerelnél, több benne a fogósság, de egy újabb Where Is My Mind-ban azért ne reménykedjünk (a Chicken című nóta érezhetően hasonló szellemben íródott, ami egyébként egy erős majdnem…)
Vannak csuklóból megoldott, mondókás college rock hangulatú dalok (Primrose, Hypnotised, Kings Of the Prairie), aztán van töltelék szám a töltelék számos polcról (Jane (The Night the Zombies Came)), meg deja vu slágerek (Motoroller, You’re So Impatient) és szerencsére van pár olyan izgalmasabb hallgatnivaló is, ahol a pogácsaszaggató már érdekesebb formát ölt.
Johnny Good Man például egy tök jó gitár témára épül, a szörfös Ernest Evans rock ‘n’ rollja pont a hagyományosságával lóg ki a sorból, a mélázósabb nóták közül pedig a tex-mex sláger Mercy Me-t, illetve a lemez záró The Vegas Suite-ot emelném ki, ahol vélhetően Emma Richardson kap nagyobb szerepet a mikrofon mögött. A legnagyobb telitalálat viszont a lendületes és pimasz Oyster Beds, ami mintha csak a Surfer Rosa-ról pottyant volna le, itt viszont magában szomorkodik, így még jobban kilóg a sok lassú meg középtempó közül.
Az, hogy helyenként a Pixies önmagát másolja nem von le különösebben a friss szerzemények értékeiből, így a The Night the Zombies Came egyike az újjá alakulást követő időszak erősebb lemezeinek, ami mindenképpen megérdemel pár újabb kört a lejátszóban.
Fotó: Travis Shinn
