Egy-másfél évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy előadó friss nagylemez nélkül induljon arénaturnéra. Akkoriban szintén a valóságtól elrugaszkodott elképzelés lett volna azt vizionálni, hogy egy rockzenekar három egymást követő időpontban képes lehet megtölteni a mindenkori legnagyobb hazai koncerthelyszínt. A brit Coldplay idén nyáron mégis mindkettőt kipipálta, utóbbit ráadásul mindössze négy napon belül hozták össze.
A június közepén tartott három Puskás Aréna-beli előadás idején még csak az volt biztos, hogy idén érkezik a vírus-korszak csúcsán megjelent Music Of The Spheres folytatása. A négy megrögzött környezetvédő a britpop nagy hullámának idején, a ’90-es évek közepén kezdte a zenekarozást, és a 2000-ben megjelent Parachutes óta talán nagyobb utat jártak be, mint a velük egyidőben indult rockbandák közül bárki. Ez a nagyobb út pedig a kifejezés összes értelmében, így természetesen zeneileg, népszerűség tekintetében és a hallgatói tábor sokszínűsége vonatkozásában is megállja a helyét.
A Coldplay hosszú évek óta olyan egyetemes pop/rock intézmény, mint a U2. Bonóhoz hasonlóan Chris Martin személyében van egy olyan karizmatikus frontemberük, akivel a tömegek azonosítják a zenekart, úgy, hogy a további zenészek személyéről fogalmuk sincs, holott az írekhez hasonlóan a Coldplaynél sincsenek tagcserék.
A Pink Floyd 1973-as alapvetését idéző borító nyomvonalán, az intróként funkcionáló MOON MUSiC-kal maga a lemez is floyd-osan indul, majd egy váltás után beléphetünk a Coldplay univerzumba, melynek elsődleges meghatározó eleme természetesen Chris Martin hangja. A feelslikeimfallinginlove a zengetett gitárokkal, a maga visszafogott sodrásával és az elmélkedős énekdallamokkal tipikus Coldplay - akár két évtizede is íródhatott volna. A vendégek bevonásával rögzített, és Max Martin producerrel közösen írt, popos lüktetésű WE PRAY szintén instant sláger, jelzés értékkel még némi rock is akad benne. Ahogy erre a dalra, illetve a folytatásban érkező JUPiTER-re, úgy az egész lemezre jellemző egy sajátosan össznépi jelleg.
Rengeteg a közreműködő, és nemcsak előadói, vendégzenészi oldalon, hanem társszerzőként is. A GOOD FEELiNGS szemérmetlenül idézi a ’80-as évek légkörét, legyen szó a hangszerelésről, a megszólalásról vagy a vendégénekesnő bevonásáról. A szivárványos dal egy hangulatos space rock (pop) átkötő a lemez közepén, az iAAM pedig éles kontrasztot képez vele a maga hagyományosan coldplay-s megközelítésével. Az AETERNA viszont egy Parachutes vagy A Rush Of Blood To The Head-párti hallgatónak, rajongónak a melankolikus ének ellenére is full disco lesz. Hasonló megítélés vár az egyszál-zongorás darabként induló, majd fokozatosan kiteljesedő ALL MY LOVE lírájára is. A Brian Eno bevonásával írt, két részes ONE WORLD viszont a végére minden esetleges csorbát kiköszörül.
A Coldplay négyese láthatóan továbbra is jól érzi magát a saját zenei világában, melynek határait a Moon Music-kal ugyan több irányba is próbálják kitolni, de azokon túl mégsem terjeszkednek. A Moon Music természetesen nem egy újabb X&Y, illetve végképp nem egy második Viva la Vida… – de ebben a körben akár a többi régi lemezt is emlegethetném –, Coldplay-nek viszont továbbra is Coldplay, így a biztonsági játék-skatulyát sem lehet rájuk erőltetni. Ha a rockkal is flörtölő popzenére 2024-ben még ráhúzható a bátor jelző, akkor a mai Coldplay-re ez mindenképpen áll.
