Dez Fafara az egykori Coal Chamber énekese nem mindig utazott tuskó-metálban. A Coal Chamber a 90-es évek közepén szeretett volna bekerülni az akkor igencsak menő nu-metál fősodrába, de sok babér nem termett a srácoknak. Dez-nek tehát el kellett gondolkodnia a merre továbbon. Nos úgy döntött, hogy primitívebbre veszi a figurát, olyan zenét játszó csapatokból talán kevesebb van.
Nos így alakult meg 2003-ban a DevilDriver, mely két évente szépen termeli a zsigeri parasztmetál lemezeket. Időközben aztán ebből a stílusból is alakult banda jócskán, de itt egyrészt kisebb a verseny, így könnyebb a felszínen maradás is, másrészt a Dez Fafara – ének, Mike Spreitzer – gitár, Jeff Kendrick – gitár, Jon Miller – bassziusgitár, John Boecklin – dob felállású ötös igencsak jól tolja ezt a fajta muzsikát. Már a 2007-ben kiadott The Last Kind Words is egy kiválóan sikerült lemez volt, mely meg is hozta az igazi áttörést, de a Pray For Villains a következő lépcsőfok. Ez a zene szánt, mint a tárcsás eke és bár kevésbé tuskó a muzsika, mint mondjuk a Cavalera Conspiracy esetében, mégis valami eszméletlenül ösztönös.
Dez a negyedik lemezre sem tanult meg énekelni, de amellett, hogy ezzel tisztában is van, most próbált pár dallamszerű énekfoszlányt kipréselni a torkán. Az eredmény egy groove-osabb, urambocsá' slágeresebb lemez lett, amelyből a súly egyáltalán nem veszett ki. Erről gondoskodik a hangszeres szekció, de közülük is mindenképpen ki kell emelni John Boecklin dobost, aki fiatal kora ellenére már most a legnagyobbak közé tartozik. A produceri székben az ex-Machine Head tag Logan Mader ült, akinek ez már a sokadik igen kiemelkedő színvonalú munkája.
Tulajdonképpen 13 méregerős dal található a Pray For Villains-en, melyek közül kiemelni is elég nehéz valamelyiket. Talán a játékidővel lehetett volna spórolni egy keveset, mert 56 perc, ebből a zenéből már túladagolásnak számít, ráadásul sok az egyforma színezetű tétel. Már a nyitány ütős a címadó dal groove-os gitár-üvöltős ének konbójával. A kettes Pure Sincerity komorabb, szikár riffre épül, erre érkezik a keménykötésű dobjáték, melynek eredménye egy pusztító sodrású nóta. Az ezt követő Fate Stepped In gitárjai lecsavarják a fejet, míg a Back With a Vengeance némiképp szellősebb, modernebb darab, amely abszolút slágeresélyes Fafara dallamosabbnak szánt énekével. A klasszikus heavy elemeket felvonultató I've Been Sober hamar átmegy darálóba, de itt is dallamosabb próbál lenni az ének, így hamar barátságot köt az ember vele. Innentől is klafa dalok sorjáznak a lemezen, kezdve az ikergitáros, groove-okkal, megpakolt Ressurection BLVD-on, a szikár, már-már thrash-es Waiting For November-en, a dühbombaként pusztító Another Night in London-on át, egészen a pulzáló Bitter Pill-ig és akkor a lemez legjobb daláról a Teach Me To Whisper-ről még nem is beszéltem.
Sok fogást nem igazán lehet találni a Pray For Villains-en, mert saját stílusában baromi fogós és igazán profi munka. Fafara üvölt, mint a fába szorult féreg, a zenészek meg fűrészelnek, mint jól képzett erdészek, mi meg jókat headbangelhetünk. Mert erre lehet az kétségtelen, több meg nem igen kell.
