A Hová tűnt Dax Riggs? című írásommal debütáltam itt a Rockstation-ön még 2020-ban és hát a fene se gondolta volna, hogy 5 évet kell várni a válaszra.
Pedig a kérdésfeltevés sem volt éppen aktuális, csak úgy spontán kikívánkozott belőlem, hiszen Dax akkor már tíz éve nem adott ki lemezt és a koncertezéstől is visszavonult 2015-ben. Aztán tavaly októberben jött a hír a semmiből: “Dax Riggs returns from the wilderness with 7 songs for spiders, out Jan 24th.” Ez a bejegyzés törte meg a hivatalos Instagram oldal tematikáját, ami előtte kizárólag Riggs zenehallgatási szokásait naplózta, a szomáliai funktól kezdve a libanoni pszichedélián át az obskúrus delta blues-ig.
Jó rajongóhoz méltó módon én már ettől betérdeltem, aztán amikor másnap jött a következő poszt, hogy a legendás Acid Bath is összeáll, akkor végképp padlót fogtam. A hová tűnt kérdésre ezzel a vadonból való visszatéréssel persze nem kaptam kielégítő választ, de végül is kit érdekel, ha a hosszú kihagyást követően hirtelen csomagban jön a sok jóhír.
Az új lemezen egyedül a kurta játékidőt lehet számonkérni (a 28 percbe sűrített 7 nóta inkább egy combosabb EP benyomását kelti), a tartalomnak viszont nem csak a pókok örülhetnek. A 7 Songs For Spiders is abban a fülledt déli mocsárban pácolódott, mint a korábbi szóló lemezek, ezúttal viszont kicsit talán komótosabb a tempó, ami szerencsére nem húzza ki a produkció méregfogát.
Az előzetesnek bedobott két nóta (deceiver, Even The Stars Fall) persze az album vérbőbb oldalát hivatott kidomborítani: előbbi fokozatosan építkezve jut el az eruptív csúcspontig, utóbbi alattomosan ragadós pulzálással kúszik az ember bőre alá. A legjobbat a végére elve alapján a Graveyard Soul is ebbe a kupacba tartozik, ahol a a gerjedő gitárok mellé pakolt feszes dob groove ingerel bólogatásra.
Egyébként ami a gerjedő gitárokat illeti, hallhatóan nem lett agyon producelve a lemez, én egy nagyon minimál setupot orrantok, melynek a lelke pár régi ütött-kopott fuzz pedál, amit ugyan jól lehugyoztak az oposszumok, de az efféle necro-soundhoz pont tökéletes (ezzel nem lövök különben nagyon fölé, a lemez ugyanis a házi sufni stúdióban készült, ahol Dax állítása szerint a patkányok megrágták a szintetizátort).
A blues-osan poroszkáló temető-rock meg tulajdonképpen Riggs névjegye, ami már az Acid Bath-es időkben is itt-ott áttüremkedett a sűrű sludge-metal masszán (lásd a zseniális Dead Girl), így a lassabb nóták itt is ugyanúgy ütnek. A magasztos Sunshine Felt The Darkness Smile-t játékos fuvola téma színesíti, a Blues For You Know Who-nak a már a címe is elég árulkodó, a trippelős Ain’t That Darkness illetve a kraut-rockosan lüktető Pagan Moon meg vélhetően a fentebb említett világzenei kalandozások lenyomatai. Ami minden számban közös, az Dax összetéveszthetetlen orgánuma, ami olyan mintha Beck letüdőzött volna egy nagy adag mocsárgázt, és amely a tapadós ének témákkal párosítva hét darab borongós anti-slágert eredményez.
A lúdbőröztető (nek)romantikus hangulatot tovább erősíti, hogy Dax Riggs világát változatlanul pokolbéli démonok, szellemek, meg sorozatgyilkosok lakják, de ez a szimbólika igazából kb. azóta a déli gótika része, mióta Robert Johnson eladta a lelkét az ördögnek abban a bizonyos kereszteződésben.
Egy friss interjúban arról kérdezték Dax-et, hogy miért most jött el az ideje a visszatérésnek, amire az volt a válasz, hogy nincs különösebb oka, csak azt érezte, hogy itt a világ vége. Reméljük nincs igaza, ám ha mégis legalább van mit hallgatni hozzá aláfestésnek.
Fotó: Dax Riggs
