A thrash metal veteránjai sohasem tartoztak a kedvenceim közé és ez inkább az én hibám, mint az övék mert sohasem ástam bele magam igazán a lemezeikbe. Első hallásra mindig tök egyformának tűntek a dalok, így aztán sohasem követte a felületes hallgatást mélyebb belemerülés. Magamban el is nevezetem őket a thrash metál AC/DC-jének.
A dobos Dave Lombardo a 2006-os Christ Illusion-on tért vissza újra a csapatba és ahogy a többiek mondják, sikerült friss vért pumpálnia a bandába, aminek egy megérdemelt Grammy-díj lett a jutalma, ami szerintem inkább szólt a csapat munkásságának, mint magának a lemeznek. Három év telt el és itt az új lemez, melyen új energiák szabadulnak fel egy igencsak oldszkúl hangzásvilágban. Olyan érzésem volt többször is a lemez hallgatása közben, hogy a Rick Rubin – Greg Fidelmann producer-hangmérnök kettős erősen a 80-as évekbe akarja visszarepíteni a zenekart és a hallgatót egyaránt, ami elsőre inkább egy erőtlennek tűnő soundban ölt testet, de ettől még élőben valószínűleg hasítani fog a Slayer.
Nos a banda 2009-ben sem hazudtolja meg magát, hiszen a World Painted Blood is elég morbid mondanivalóval bír, élég csak megnézni a lemezhez Playing With Dolls címmel készült filmecskét, melyben patakokban ömlik a vér. Kerry King szövegeit az amúgy erősen vallásos Tom Araya továbbra is hitelesen, kántálva üvölti a világba, míg közben elpusztul egy fél város. Érdekes hogy többször tűnnek elő lassabb harmóniák – nagy részben Jeff Hannemann-nak köszönhetően -, melyekhez kifejezetten dallamos ének is társul, oldva ezzel a monoton üvöltést.
Nehezen született meg az album, hiszen a korábbiaktól eltérően a King-Hanneman páros a dalok végső verzióját a stúdióban kellett, hogy összerakja, ám kapkodásnak, vagy félkész megoldásoknak nyoma sincs. Viszont némi nemű spontán jelleg talán jellemzi az albumot. Nem mondom, hogy eredeti dolgokat hallani itt, de úgy tudták leporolni a jellegzetes Slayer védjegyeket, hogy közben abszolút frissnek hat amit csinálnak. Eszement jó dolgokat hoz össze a két gityós, miközben Lombardo betonbiztos, de sokszínű alapokat tol alájuk.
Snuff
Már a kezdő címadó telitalálat a lassabb részek és a heves bólogatásra késztető feszes ritmus játék váltakozásaival. A kettes Unit 731 egy szélsebes thrash zúzda, de az ezt követő Snuff is hasonló stílusban fogant, bár ebben vannak azért középtempós leállások. A szellősebb, dallamosabb témákkal kezdő Beauty Through Order az első példa rá, hogy tudtak újra harmóniákat is írni, és itt kiderül az is, Araya nem csak üvölteni tud. A korábbról már ismerős Hate Worldwide igazi oldszkúl gyilok, míg a Public Display Of Dismemberment egy reszelős, technikásabb darab, egy igen meggyőző középtempós gyomrozással a közepén. A Human Strain újra a lassabb vonal, középtempós váltásokkal, dallamosabb énektémákkal, míg a politikai üzenettel bíró, némileg modernebb megszólalású Americon a lemez egyik legjobb dala. Ezt követően a Psycopathy Red újból egy régivágású thrash zúzda. A Palying With Dolls pedig megint modernebb hangokat hoz, dallamos betétekkel és döngölő gitártémákkal. A lemezt a gyors tempójú Not Of This God zárja, amibe egy fejcsavaró középtempós részt azért sikerült csempészni.
Americon
Tudom, hogy hülyén hangzik, de számomra a World Painted Blood az év egyik kellemes meglepetése. Tökös, igazi seggberúgós album ez. Mondom, az hogy idáig nem hallgattam Slayer-t az inkább az én hibám, mint az övék.
