A finnek szimfonikus power legendája a Stratovarius 1984 óta gyűri az ipart, jóllehet már egyetlen alapítótag sincs a bandában, hiszen a zenekar korábbi agya Timo Tolkki 2008-ban döntött úgy neki aztán ebből elég volt. Jól fel is oszlatta a bandát. Azonban a Stratovarius domain nevet Jens Johansson billentyűs birtokolta és az oszlatás után egy hónappal rögtön egy nyilatkozat is felkerült rá, amelyet a maradék négy tag írt alá. Ebből kiderült, hogy gyakorlatilag Tolkki egyedül tette tönkre a Stratovariust azért, hogy a teljesen saját szerzésű rockoperája nagyobb sikert arasson, mint amilyet megérdemelne. A maradék négy tag megerősítette, hogy a Stratovarius tovább él, és hogy továbbra is együtt akarnak zenélni.
Mindenesetre a Tolkki mester nélküli gépezet is szépen dübörög tovább, hiszen a 2009-es Polaris után, most itt az Elysium, melynek borítóját, ezúttal is a több, mint tehetséges Havancsák Gyula készítette. A Timo Kotipelto ének, Jens Johansson billentyű, Jörg Michael dob, Lauri Porra basszus, és Matias Kupiainen gitár összetételű csapat a műfaj minden részletével tisztában van és bármennyire pátoszos és himnikus néhol az Elysium mégis meg ki tudták tölteni olyan modernebb zenei megoldásokkal, ami abszolút élvezhetővé teszi ezt a muzsikát.
Alapból nem kedvelem ezt a zenét, de ez az album több, mint hallgatható. Hogy ez mennyiben köszönhető banda viszonylag friss gitárosának Matias Kupiainen-nek azt nem tudom, mindenesetre 6 dalt ő jegyez. A 18 perces komplex, epikus címadón kívül viszonylag átlagos hosszú, nem túlbonyolított dalok sorakoznak itt egymás után, néhol neoklasszikus köntösbe bújtatva.
A kezdés még viszonylag slágeresre is sikerült a Darkest Hour-ral, amit a klasszikus metál elemeket felvonultató Under Flaming Skies hamar ellenpontoz. Az Infernal Maze kicsit giccses kezdése után kapunk egy dallamos power himnuszt az ismerős fajtából. Az ezt követő Fairness Justified egy lassú középtempós himnikus darab. A The Game Never Ends talán legjobb dal az albumon, mert mindenből van benne egy kicsi és még modernebb gitárjátékra is futotta. A Lifetime In A Moment hasonló felfogásban fogant viszont ez lassabb darab Timo Kotipelto nagyszerű énekével. Az akusztikus gitárral kezdő Move The Mountain révedésbe merülése kicsit tovább tart a kelleténél, az Event Horizon pedig a klasszikus Helloweent idézi. A lemezt a több tételből álló 18 perces Elysium zárja, amely progresszív zenei elemeket is bőven vonultat fel.
Stratovarius - Lifetime In A Moment
Aki szerette a 80-as évek power metálját az a Stratovarius új lemezét is szeretni fogja. Régi értékeket közvetít modernebb felfogásban, igaz akad rajta pár elcsépeltebb zenei megoldás. Ettől függetlenül kellemes hallgatni való az Elysium, rajongóknak kötelező.
