Esküszöm Nektek, nem hordott még a Föld a hátán ravaszabb rókát, mint amilyen Glenn Hughes! Mert nem kétséges, hogy a Deep Purple hajdani (bass-gitáros) erőssége itt a főkolompos – koránál, tekintélyénél fogva, meg persze azt figyelembe véve, hogy a Black Country Communion (továbbiakban: BCC) dalainak többségét ő jegyzi, mint szerző és énekes.

Szóval ez a Glenn ügyesen kiszimatolta, hogy létezik egy, a hetvenes évekbe fátyolos szemmel révedező embertömeg, melynek tagjai csontig hallgatták már az összes Purple meg Zep lemezt, és kéne nekik valami új játékszer – ami nagyon régi. Azután vannak, akik mindenevők; akiknek nem számít a stílus, mert számukra csak jó meg rossz zene létezik.
Ilyesmi embercsoportokra céloz a BCC, elkalauzolva minket a boldogabb (??) hetvenesekbe, amikor nem sunyi menedzser-bácsik állították össze a zenekarokat – muhaha! Amikor a füstölő gyárkémény árnyékában güriző fiatal srácoknak csak elég volt meghallgatni a Sabbatot, és annyit gondolni: „ha ezeknek sikerült kitörni a pokolból, akkor nekem is fog”.

Hughes mellett Jason Bonham üti – nemcsak a dobokat, hanem – a hitelesítő pecsétet a produkcióra, az által, hogy ő a – sajnos már elhunyt – Led Zep dobos, John Boham fia. OK, az örökség joga az övé, a szellemiség lelkébe ivódott, nincs ezzel semmi gond.

Derek Sherinian billentyűs lenne elvileg az ellenpont; ő progresszív rockban utazott idáig. Az első BCC album idején ő sajnos – mondjuk ki! – egy zenebohóc szintjére süllyedt néhány porlepte hammond-szólójával. Most végre valamennyit törleszt küldetésének adósságából – de tényleg csak valamennyit. A BCC expressz első kereke végre begördült a nyolcvanasokba. Sőt, a második dalban, a Man in the Middle címre hallgatóban még egy kis Guns ’n’ Roses ízt is vélek felfedezni! De csak nagyon óvatosan próbálja húzni valamerre rajongóit a zenekar, nehogy a hirtelenkedéstől elpattanjon a kötél!

Van még valami, ami megfejeli ezt az egészet: a BCC nem csak a hetvenes évek hangulatát, hanem önmagát is „lenyúlta”! A nyitó The Outsider tulajdonképpen az első lemezt szintén nyitó Black Country című dalnak a megvariáltabb, kidolgozottabb változata. Ugyanúgy nem lehet nem észrevenni a Song of Yesterday (1. album) – An Ordinary Song (2. lemez) párhuzamot. Sőt, a második dalok (One Last Soul – Man in the Middle) is közeli rokonok, és még folytathatnám a családfarajzolást! (a két lemezborító is szinte ugyanaz, mintegy kresz-táblaként jelezve a hallgatónak, mi fog majd rá várni.) Talán az indokolatlan sietség az oka – még évtizedekkel ezelőtt sem volt szokás szinte félévente albumot kiadni, hát még most milyen furcsa ez!

A poén az egészben, hogy így, ezzel-ezekkel együtt ez a második próbálkozás mégis jobb lett, mint az egyes rajtszámot viselő cd! Pedig az se volt éppen kutya, szóval a helyes fogalmazás: még jobb lett! Ennek a mindössze „2” címet viselő anyagnak minden perce olyan, mint az egyszeri leány: meg van csinálva! Meg kell hagyni, jóval melankolikusabb hangvételű, mint a „bátyja”, de ez sem zavaró. Joe Bonamassa gitárriffei egyszerűbbek és ütősebbek („észi-dészisebbek”) lettek. A párhuzam-témában említett új dalok jobbak, érettebbek „eredetijüknél”, és e háromhoz had vegyek még egyet: az album apró kis gyöngyszeme a Little Secret című blues nóta. Szegény Gary Moore e stílusban utazó időszakát, vagy A korai Santanat idézi fel.

Black Country Communion - Outsider

A Save me címével dacolva egy nagyon komplex nóta. Jason dobos hozta el az újjáalakulást tervező Led Zeptől, melynek ő is részese lett volna. De nem akarom most az összes dalt kielemezni, pedig azt hiszem, mind megérdemelné. Egyedül a záródal Cold volt, amibe csupán lassan szeretettem bele, de ez is megtörtént. Akkor kaptam el a dal lényegét igazán, amikor felvételt láttam egy sajtótájékoztatóról, ahol Glenn Hughes egy szál gitáron játszotta el azt.

Ennek a kettes sorszámot cipelő lemeznek megvannak a maga ravasz, manipulatív húzásai – mégis azt mondom: aki erre négyesnél rosszabb osztályzatot ad (természetesen egytől ötig skálára gondolok), annak elment a józan esze!