Hallom, az egyik kolléga nem igazán tudott mit kezdeni ezzel az albummal. Megértem. A kritikus tollára (billentyűzetére) akkor özönlenek a szavak, ha valami vagy mennyeien jó, vagy pokolian rossz. Mindkét esetben lehet cifrázni a jelzőket, játszani a metaforákkal. Más kérdés, hogy utóbbi esetben nem szívesen játszogat az ember, kivéve, ha vele született gonoszság lakozik benne.
A Requiem For Indifferent egyik fentebb körülírt kategóriába sem tartozik. Nem lehet azt írni róla, hogy csapnivaló, mert nem az. Nem összeeszkábált alibi-lemez, sőt, hallhatóan iszonyú sok meló fekszik benne. Nem írható, hogy híján vagyunk a mega-dallamoknak, mert dehogy! Nem lehet olyat kérdezni, hogy miért nincs rajta legalább egy-két sláger, mert az is van. Engem példának okáért a Delirium érintett meg leginkább. A valóságban is oly sokszor, de itt, ezen a lemezen kifejezetten pozitív érzésként. Lám, bombasztikus balladájuk is van epicáéknak 2012-ben! De szódával elmenős még a Monopoly on Truth, akár a Storm the Sorrow, vagy netán a címadó is.
Apropó, talán éppen a címmel van a baj. Nem kéne annyira gyászolni a középszerűséget...!
Az Epicaról nehéz lenne állítani, hogy üzemszerűen termeli az újabb és újabb stúdió-cuccokat. Utoljára 3 éve műveltek ilyesmit ezt a Requiemet megelőzőleg. Azóta sokat változott a világ. A szimfonikus metal, és az ellentétes pólusú death metal műfajok távoli földrészekként meglepő módon közelíteni kezdtek egymáshoz. A partoknál egybe is olvadtak. Ezt a jelenséget tükrözi vissza az Epica ez évi munkája. Mindez azt jelenti, hogy az egész lemezt egy furcsa párbeszéd futja át: Mark Jansen gitáros hörög egyet-egyet, melyre Simone Simons (foglalkozása: vörös démon) Tarja kishúgaként próbál felelgetni. Állítom, hogy sokaknak sikerült a műfajban felzárkózni a finn nemzeti büszkeség (Tarja) mellé, de Simone nem tartozik szerintem közéjük. Igaz, én - legtöbb fémszívű férfitársammal ellentétben - metal-ország legszebb királynőjének sem tartom, tudnék most sorolni vagy öt dekoratívabb "udvarhölgyet" így hirtelenjében.
De térjünk vissza a zenére, elvégre nem a Playboy vagyunk! Tehát a zene a fentebb vázolt párbeszédet hivatott alátámasztani, ami miatt a kétjegyű sorszámmal rendelkező trackek tájékán az elfogulatlan hallgatót megkörnyékezi az unalomnak keresztelt életérzés. A bonus-dalokat - Twin flames, Nostalgia - már nem igazán érdemes józanul meghallgatni. El kell ismerni, a dalcímek azért sejtelmesek!
Ennek a fajta szimfonikus metalnak a szimfonikus részét valamifajta "Karib-tenger kalózai" feeling jelenti. Különben is az egész cucc amolyan filmzene-szerű, hasonlít a leges-legutóbbi Nightwish-lemezhez. Nem jobb, igaz, nem is rosszabb annál.
Felvéve újra a cikk elején letett fonalat: nem írhatjuk, hogy ez a Requiem nem egy szórakoztató dolog, mert lehet magunkat jól érezni hallgatózás közben. Mint ahogy majd a Club 202-ben rendezendő Epica bulin is jól fogjuk magunkat érezni. (Csak a rend kedvéért: május 13-án.) Ha jól látom, nem fukarkodnak a turnén az új CD nótáival. Delirium is lesz. Mármint dal.
