Valahogy mindig is egy igazán nagy gondom volt a heavy metállal, mégpedig, hogy sohasem voltam igazán oda azért a pátoszért, pózért, és epikusságért, ami az egész műfaj esszenciáját adja. Én már csak ilyen egyszerű ember vagyok, akit le lehet nyűgözni pár vaskosan megszólaló riffel, de a falra mászik, ha egy ötezredik Dickinson klón énekel a szent csatákról, a valhalláról, és egyéb magasztos témákról. A Grand Magus meg sajnos/hála mindkettő kritériumnak megfelel.
A nagy mágusok Svédországból már tizennyolc éve működnek, de az első lemezük mindössze tizenegy éve jelent meg, és azóta sem haltak bele a tagok a túlzott sztahanovizmusba. Ez mindössze a hatodik lemezük. Bevallom őszintén nem nagyon ismerem a Grand Magusnak a munkásságát, habár a nevükkel elég gyakran összefutottam már, de úgy érzem nem sokról maradtam le.
Pedig nem lenne rossz zene amit a Grand Magus csinál. Értsd ezalatt, hogy a zenei részeknél itt-ott elkapott az érzés, hogy ezek az arcok tudnak azért zenét csinálni! Egy-két vaskosan megszólaló, ízes riffnél, még az is megfordult a fejemben, hogy ez akár még jól is elsülhetne, de olyankor bejön az ének, vagy egy avítt, izzadság szagú szóló, ami teljesen lerombolója bennem azt a képet, amit addig felállítottam a Grand Magusról. Igazán kár az olyan riffekért, amik megidézik a Down, A Black Label Society, vagy a Spiritiual Beggars dallamvilágát. És ha már Spiritual Beggars:
Az szinte hihetetlen, hogy a Grand Magus énekes Janne Christoffersson, aki anno a Spiritual Beggarsben mind gitárral, mind ének orgánummal olyan töménytelen mocskot, és ízt adott, most mennyire egy elcseszett összképet hoz nekünk. Ez pedig leginkább a már említett, nem kicsit lerágott csont témaválasztások, és a néhol önmaga paródiájába forduló ének témák miatt.
A Starlight Slaughterrel egyébként úgy indul a The Hunt, mint egy tökösebb The Hellacopters dal – kb. az első fél percig-. Onnantól viszont jönnek az eleddig már oly sokat hallott riffek, ének témák, és a kiszámíthatóság, ami gyorsan elfelejteti velünk, hogy harminc másodpercig lenyűgözött a zenekar. Itt-ott egyébként megteszik ezt Grand Magusék. A Valhalla Rising egész állat, néhol Zakk Wyldeos szólamokat hoz –a refrén viszont nagyon alja-, a The Huntnak egész pofás a kezdő akusztikus része, és a Son Of The Last Breath, de végül ez is egy B kategóriás klasszikus heavy metál sanzonként végzi, legalább is annak a stílusgyakorlataként.
A többiről meg érdemben nem tudok beszélni. Mondhatnám, hogy az Iron Handben milyen energia van, de egy Motörheadhez képest izzadságszagú, mondhatnám, hogy milyen zsír a Storm King nyitó riffje, ha nem lenne az egy kibelezett, de hangulatilag teljesen átirat ízű Two Minutes To Midnight, ami ráadásul az egyetlen említésre méltó momentum a számban, mert utána teljesen kifogynak az ötletekből, de a már említett Son Of The Last Breath is hoz például egy olyan méltóságteljes(nek szánt) tenor szólamot énekileg, hogy az belefullad abba a hatalmasságba, és epikusságába, ami talán az elsődleges szándék lett volna. Ráadásul a dalszövegek is kifejezetten gyermetegek, és kb. olyan mélysége van a témáknak, hogy akár egy tizenéves heavy metál rajongó is írhatta volna.
Egyébként nagyon izmosan szólal meg a The Hunt. Van benne dög, meg kosz, és ha instrumentális albumban jelent volna meg, talán csak a szólóknál gyanakodtam volna, hogy itt heavy metálról van szó, de az ének ténylegesen szembe megy azzal, hogy megkérdőjelezzük a stílust. Pedig lehetne a Grand Magus egy nekem tetsző zene, de akár ugyan úgy utálhatják a fémszívűek amiatt, hogy nincs benne a kellő fém, és letisztultság.
