A '98 óta dübörgő indianapolisi doom metal csapat, a The Gates Of Slumber Jason McCash basszer 2013-as kilépése után húzta le a rolót és az utolsó lemezükről elnevezve Wretch néven vitte tovább az örökséget az alapító gitáros-énekes, Karl Simon. Egyetlen nagylemez és egy EP kiadása után ez a tagság is szétszéledt, majd 2019-ben Karl újból életre hívta a The Gates Of Slumbert.

Aki nem ismerné a bandát, annak elmondom, hogy Karlék klasszikus doomban utaznak, a saját magukról elnevezett új albumuk pedig a hatodik a sorban és a Svart Records gondozásában jelent meg november 29-én. A zenéjük pedig mit sem változott: szigorúan a The Wretch című korongjuk nyomvonalán halad tovább a fémöntés.

Karl ezúttal Chuck Brown dobossal és Steve Janiak basszerral öntötte formába az új dalokat. Az új anyag alig több mint harmincöt perc, de olyan súlyos, mint egy mamut töke. Sokan nem értik amúgy, hogy egy ennyire homogén, a kísérletezést és a megújulást már a csírájában elfojtó műfaj, hogyan tudja egy-egy új megjelenés alkalmával újra és újra lenyűgözni a doomsztereket.

Mondjuk nem kell nagyot matekolni ahhoz, hogy a kirakós darabjai a megfelelő helyre kerüljenek: itt bizony az érzés a lényeg, nem a fene nagy változatosság. Az egyszerű(nek tűnő) kvinttologatást olyan érzéssel művelik egyesek, hogy azt tanítani kellene. Karl Simon is mestere ennek.

Persze a masszív nótaalapokat is piszkosul oda kell pakolni ebben a műfajban, nem lehet szöszmötölni; a dob-basszus tengely pedig kiválóan rezonál Karl bivaly riffelésével. Piszok vastagon szól amúgy a lemez; mondjuk egy vékonyka hangzás tönkre is tenné a zenehallgatás élményét. Az Embrace The Lie nyitja a sort, melynek hipnotikus íve úgy transzba vágja a hallgatót, hogy abból a kábulatból csak a himnikus atmoszférájú We Are Perdition legvégén ocsúdik fel.

A Full Moon Fever egy masszív menetelés a klasszikus, sabbathista doom metal mezején, melyet az At Dawn kolosszális riffelése követ (egyenesen megrészegít ez a gitárjáték). A négyhúros vezeti fel a The Fog című dalt: ez eddig a legsötétebb tónusú szerzemény a lemezen. A záró The Plague sem éppen egy habkönnyű darab, csigalassúságú kő-doom a javából, mely csak az utolsó másodpercekben gyorsul fel.

A feketében pompázó lemezborító a Saint Vitus debütalbumára utal(hat), de azzal sem lövök igazán mellé, ha azt mondom, hogy a zene is hasonló cipőben lépked. Pontosan azt kaptam, amit Karléktól elvártam a The Wretch után: egy masszív doom metal albumot, melynek a polcomon (lenne) a helye.