A Soundgarden a grunge egyik utolsó bástyájaként 1997. április 9-én süllyedt el, öt soralbum megjelentetése után, melyből minimum kettő (Badmotorfinger, Superunknown) zseniális volt. A tagok közül később Chris Cornell maradt leginkább előtérben, szólópályára lépett, sajnos a popszakmában is, így kiadott egy minimum ultrafos albumot, „belebújt” James Bond bőrébe is – mondjuk ez legalább jóra sikerült – később pedig szólókoncerteket adott egy szál gitárral. Matt Cameron dobos a Pearl Jamben végig aktív volt, míg Ben Shepherd basszer és Kim Thayil gitárosról nagyjából semmit nem lehetett hallani. Egészen 2010. január 1-jéig.
Ekkor ugyanis egy Twitter bejegyzésben közölte Cornell, hogy újra próbálnak, még abban az évben Telephantasm: A Retrospective címmel megjelentettek egy válogatáslemezt, tavaly óta pedig tudni lehet, hogy előbb utóbb lesz nagylemez is. Hát lett, a címe King Animal.
Az előzetesek (Been Away Too Long, Non-State Actor) bizakodásra adtak okot, bár az világosan kiderült, hogy a Badmotorfinger éra vastagabb megszólalású oldala már nem jön vissza, függetlenül attól, hogy Adam Kasper producer egy nagyon jó megszólalású albumot kreált nekik. Nem mondom, hogy a Down In The Upside-nál folytatták, mert annál mintha borúsabbnak tűnne az összkép, de ez sajnos több esetben olyan lamentálós, lassú, cipőbámulós nótákban meterializálódik, mint a Taree, a Black Saturday vagy a záró Rowing, amiket a végére azért megbolondítanak egy kicsit. Ha meg nem ez van, akkor inkább mainstream közeli rockot kapunk az arcunkba, mint vastag grunge dalokat.
Ettől még persze Chris Cornell most is zseniális, hangja nem kopik semmit. A nyitó – fentebb már említett - Been Away Too Long, Non-State Actor kettőse után az olyan dalok, mint a By Crooked Steps, a rövid, pörgős Attrition, vagy az igazán jól felépített, tényleg grunge-os Worse Dreams vagy Blood On The Valley Floor, - előbbiben Cameron alkot nagyot -, és az igazán borult Eyelid's Mouth elviszik a hátukon a lemezt.
Összességében talán Cornell szólómunkássága egy kicsit rányomja a bélyegét az albumra, így közel sem annyira katartikus visszatérés ez, mint az Alice In Chains-é volt 2009-ben, viszont többször meghallgatva a lemezt, ez egy jó album, 15 év után többet várni pedig teljesen felesleges. Azért egy koncert erejéig eldughatnák errefelé az orrukat, mert 1992. május 22-e az még régebben volt.
