Tegye fel a kezét, aki még sosem kötött a fejére bandanát, esetleg nem hordta baseball sapkáját amolyan Suicidal Tendencies stílusban, vagy nem graffitizte tele a Nyugati-Vác-Szob viszonylatot a bandára utaló egyéb ismertetőkkel. Ha a válasz nem, akkor van még mit bepótolni! De nem hiszem, hogy létezik olyan zeneszerető, akinek ne lett volna Suicidal korszaka. Az én generációmnak, a Total Car generációnak egyértelműen megvolt, intenzíven és odaadóan ápoltuk itt, kelet-közép Európa szívében a Venice Beach életérzést. Bár egy kontinens választott el, a problémák ugyanazok voltak. Fiatalok voltunk és lázadók! A Suicidal Tendencies zenéje pedig az egyik legtökéletesebb olaj volt a tűzre. Aztán felnőttünk, de én személy szerint bármikor szívesen kapom elő a Join The Army-t, a Lights Camera Revolution-t, vagy a How Will I Laugh Tomorrow...-t. Ennek ellenére ha valaki feltette volna a kérdést, hogy várom-e az új S.T. lemezt, a válaszom teljesen egyértelműen a "nem" lett volna.
Mike Muir már annyi zenésszel dolgozott együtt az elmúlt 30 év során, hogy abból 6 zenekart össze lehetne állítani, a stílus viszont soha nem változott. Remek érzékkel gyűjtötte maga köré a Rocky George és Rob Trujillo kvalitású zenészeket, ami egy zeneileg stabil vázat adott az elképzeléseinek. Emellett az Infectious Grooves-zal is kiváló lemezeket hozott össze, majd napjainkra jóformán összeolvasztotta a két zenekart, kisebb átfedésekkel ugyanis ugyanazon tagok alkotják mindkettőt. Nagy kedvencem Eric Moore dobos az egyik ilyen univerzális figura. A zenekarban a nagy jövés-menés közepette Mike Muir és Dean Pleasants a két stabil pont. És mit várhat egy magamfajta megkeseredett flótás egy új S.T. albumtól? Sokkal többet annál, amit előzetesen reméltem.
Az egyszerűen csak 13-re keresztelt album utalás a lemeztelenül eltelt 13 évre, a 13 dalra, ami helyett kapott, és arra, hogy ez a banda 13. hivatalos kiadványa. Profin kigondolt húzás! A Shake It Out eleje annyira béna, majdnem elbőgtem magam, de aztán egy huszárvágással rendbe szedik a nótát, és szépen lassan minden a helyére kerül. Az nagy általánosságban kijelenthető, hogy baromi hosszú lett a lemez, a 9-10. nóta körül kezd feltűnni a dolog. Ettől függetlenül végig intenzív, kifejezetten szórakoztató nóták sora kapott helyet a korongon.
Ami feltűnt már élőben is az elmúlt pár alkalommal, amikor volt szerencsém látni őket, hogy kicsit túl vannak színezve a dalok, főleg annak tudatában, hogy azért mégiscsak egy hardcore/punk/crossover lemezt hallgatunk, vagy mifenét...ami az Infectious esetében szériatartozék, az itt extrának néha sok. Mike Muir intenzív szövegelése imádni való, mint ahogyan az aktuális zenészbrigád teljesítménye is kivívja az elismerést. Kifejezetten élvezetes témákat pakoltak, Dean gitárjátéka pedig egyszerűen szenzációs! Talán pont a dobtémák, és az ebben magasan kvalifikált Moore az, aki néha túlüti a dalokat, de azért ez nem annyira zavaró, inkább csak említésre méltó. Mindent egybe vetve, nem hogy nem csalódtam az új Suicidal Tendencies anyagban, de kifejezetten élveztem, szerintem teljesen rendben van a cucc, és méltó a zenekar múltjához! A műsoridő sok, ebből lehetett volna faragni, de ettől még a lemez van olyan egyenletes, hogy sem negatív, sem pozitív okból nem tudok kiemelni dalokat.
Mike Muir az egyik legtöbbet güriző zenész, őt kerülte el leginkább az igazán komoly és átütő siker generációja bandáiból, mégis itt van, legyőzve minden akadályt, a rákot, Trujillo és George elvesztését, összerakott egy ütőképes brigádot, és a 13-el sikerült egy emlékezetes lemezt letennie az asztalra. Szóval már csak egy kérdésem maradt: WHAT THE HELL'S GOING AROUND HERE????
