Rob Zombie most viszonylag hamar, három év után jelentkezett új nagylemezzel. A 2010-ben kiadott megjegyezhetetlen című Hellbilly Deluxe 2: Noble Jackals, Penny Dreadfuls And The Systematic Dehumanization Of Cool hozta azt a szintet amelyet egy Rob Zombie albumnak kell. Zombie bátyó persze nem a szerencsére bízza a dolgokat, körülveszik olyan zenészek, akikkel azért nem kell hazárdírozni. A gitárokat az ex-Marilyn Manson tag John 5 kezeli, a dobok mögött szintén egy ex-Mansonista, Ginger Fish ül, míg a 4 húrost a Wednesday 13 gitárosa Piggy D. kezeli.
Rob Zombie-t most sem művészi igényességgel kivitelezett zenéjéért és világmegváltó gondolataiért szeretjük, hanem mert úgy játssza ezt horror punk, shock-rock keveréket, ahogy mondjuk Marylin Mansonnak kellene, de ez csak mellékszál. Emellett a mester pörög még ezerrel, szépen termeli ki magából a lassan már a B-kategóriát felülmúló horrormoviekat, a héten például a The Lords of Salem című filmje debütál az Államokban.
A nagy pörgésben persze beüthetne egy gyenge album is, de meg kell állapítanunk, hogy most sem ütött be. Majd 40 perc groove-os, sok elektronikával, és táncos ritmusokkal kevert elegy a Venomous Rat Regeneration Vendor, melyben néhol indusztriál elemek is felütik a fejüket. John 5 remek dalszerző, amihez nyúl arany, de minimum emlékezetes lesz belőle. A lemez végig bólogatásra készteti az embert legyen szó középtempós döngölésről, vagy pörgősebb tételről.
Egyik dalra sem mondanám, hogy töltelék, mindegyikben találhat magának a rockzenehallgató olyat, amitől megjegyezhető, szerethető lesz, de a Revelation Revolution, a Ging Gang Gong De Do Gong De Laga Raga, a menetelős Rock and Roll (In a Black Hole), vagy éppen a The Girl Who Loved the Monsters bőven kiemelkedik a mezőnyből.
A maga nemében meg egy csomó rockslágert is pakoltak az albumra, mert a Behold! The Pretty Filthy Creatures-re, a White Trash Freaks-re vagy a Lucifer Rising-re jobb jelzők nemigen jutnak eszembe, a Grand Funk Railroad feldolgozás is jól sül el és akkor a lemezt záró Trade in Your Guns for a Coffin-ról még nem is beszéltem.
Persze nagy megfejtések most sincsenek. Ez csak egy jó lemez, melyet Marilyn Manson megirigyelhetne. A leginkább értékelhető azonban Rob Zombie zenéjében, hogy lemezről lemezre egységes színvonalon teljesít és ha okvetlenül nem is szárnyalja éppen túl önmagát, de a csúnya minőségbeli romlás rá aztán nem jellemző. A saját stílusában ez egy magát baromira hallgattató és baromira élvezhető album is.
