Elmúltak már azok az idők, amikor a rockbandák még sokkolni tudták a rajongóikat; a sokkolás mint olyan, mára beleivódott a sejtjeinkbe, oly természetesnek hat, hogy fel sem tűnik. A különböző show-elemek, maszkok szintén nem okoznak feltűnést, egyedül a távoli, sajátos politikai berendezkedésű (autoriter, diktatórikus) országokbeli vagy az européer szemmel furának tartott etnikumok által gründolt metalbandák okoznak ma meglepetést(?), akár a zenéjükkel, akár a folklórjukkal.

Most szívesen mondanám azt, hogy a 2010-ben megalakult új-zélandi groove metal csapat, az Alien Weaponry is új színt hozott a palettára, de ez csak féligazság lenne. Ők a combos metalzenét a maori kultúrával vegyítik, ami bizonyos szempontból valóban egyedi kezdeményezés, viszont ha azt nézzük, hogy hasonlót a Sepultura már 1996-ban összehozott a Roots című albumán, akkor mégsem.

Az Alien Weaponry nem is a fentebb említett törzsi motívumokkal, hanem annak rockzenébe ágyazásával és a remek komponálással vált viszonylag rövid idő alatt nemzetközileg ismertté, elismertté. Bár a debütalbumuk tobzódik az egyértelmű Korn- és a Sepu-hatásokban, mégis akkorát köpött a metalszíntér beposvadt állóvizébe, hogy az bizony kilépett a medréből. A banda március 28-án hozta ki harmadik nagylemezét (Te Rā) a Napalm Records gondozásában, ebből veszünk most mintát.

A srácok nem igazán változtattak a bevált recepten: ezúttal is a groove-okban gazdag, maori motívumokkal díszített vadmetaljuk dübörög a hangfalakból, annyi különbséggel, hogy vokálrentrikussá varázsolták az összképet. Lewis adott már nekünk ízelítőt korábban, most viszont még jobban ráfeküdt a témára. Egy-két olyan dal van csak a lemezen, melyen a törzsi acsarkodás került túlsúlyba, a többi (a műfaj kereteihez mérten) dallamos, ragadós vokálokkal dolgozik.

A vészjósló, sepulturás gitártémákkal operáló, thrashes nyitótétel, a Crown refrénje a fentebb kifejtettek első számú bizonyítéka, míg a verzék többnyire dallamfosztottak. A bitang groove-ok a Mau Moko című számmal érkeznek, a dallamos refrén ebben a tételben is megfelelően kivitelezett, frissen herélt kanmacskáéra hajazó orgánumom szépen le is követi azt (legalább a szomszéd sem unatkozik).

Vendég is van ám a lemezen! Randy Blythe, a Lamb Of God énekese mond el egy monológot a Taniwha középrészén, hogy aztán Lewisszal közösen széthörögjék a dal maradékát. Ha csíped a groove-okat, akkor a Ponaturi hallatán minimum elkezdesz ugrálni, mint egy kicseszett kenguru, a szögelős Te Riri o Tāwhirimātea alatt pedig addig rázod a fejed, míg az el nem válik a testedtől (de szép is ez a metalzenei rajongás).

Összegzés: az új-zélandi metalgyárosok harmadik nagylemeze ugyanazt a gyilkos groove metalt rejti, mint az elődjei, most azonban mintha még jobban rágyúrtak volna a dalcentrikusságra: szinte mindegyik trekkben felbukkan egy ragadós refrén vagy egy ellenállhatatlan ritmus, amelytől úgy bepörögsz, mint a szélkakas.