Tavaly év elején jelent a meg a brit progresszív metálosok bemutatkozó albuma, amivel Magyarországon is turnéztak az év őszén. A Dürer-ben vezették fel a showt a Periphery és a Between The Buried and Me számára. Akkor ugyan nagyon még nem nagyon ismertem a bandát, és a kezdő zenekarok osztályrészéül jutó gyenge hangosítás miatt nem is nagyon lehetett sokat hallani belőlük, de ami átjött, az meggyőző volt. Alig másfél év kellett, hogy egy újabb kiadvánnyal rukkoljanak ki. Amúgy is az idei év talán szegényesebb a színtér életét tekintve, mint a tavalyi volt ilyenkor, így noha a zenekar inkább a második vonalas djent bandák közé tartozik, mindenképpen komoly várakozás előzte meg a részemről a zenekart. A Mouth Of Swords-től fiatalos lendülettel tépett technikás prog. metalt vártam. Természetesen a kérdés az, hogy megkaptam-e.
Mint általában a djent lemezek nem azonnal jutnak el a hallgatóhoz. Érni, ülepedni kell a dallamoknak, a ritmusoknak. Ez most sincsen másképpen, bár nagy előrelépés az előző albumhoz képest, hogy változatosabb lett. Viszont a másik oldalról azért lett változatosabb, mert némi nyúlás azért van innen-onnan. A hosszú koncert körút a BTBAM-vel azért nyomott hagyott a srácok zeneírási folyamatán. A Beware The Leopard egyes énekfutamai például első hallásra egészen az amerikai nagytestvért mintázza, de később még erre visszatérünk. A másik hatalmas nyúlás pedig a The Ghosts That Wait For Spring dalban figyel, ami egy erős „tisztelgés” a Gojira előtt, és akkor finoman fogalmaztam.
Ezektől függetlenül a dalok mindegyike átgondolt és jól szerkesztett. Minden dallam, szóló és váltás a helyén van. Egyetlen dolog, amivel nehezen térek napirendre az Sean McWeeney énekstílusa. Egészen nagy hangtartományban (lenne) képes énekelni, de nem használja szerintem ki teljesen ezt. Nagyon sokszor a normál hangszíne és hihetetlen magas hangok között cikázik és ugrál. Ráfoghatjuk, hogy ez a banda védjegye, és igazából csak megszokás kérdése, de az első pár hallgatásnál még zavart – később mondjuk már nem annyira.
A címadó és egyben az albumot nyitó Mouth Of Swords és az azt követő két dal nyitánya a lemeznek és igazából mintegy ars poetica-ja a zenekarnak. Elszállós dallamok és remek riffekkel tarkított dalok, ahol a zenekar mutatja, hogy azért ők ott kopogtatnak a felső ligás zenekarok közé. A Yellowism énekfutamai kicsit túlzóak (visszautalva a korábbi bekezdésben írtakra) de azért mégis nagyon jó nóták ezek. A Beware The Leopard aztán bekeményít és itt konkrétan be is segít Tommy Rogers a scream részeknél és ezért van BTBAM utánérzése az embernek – semmi sem véletlen. A Red Hatchet igazán jóra és fülbemászóra sikerült, még mindig ennek a dalnak van a refrénje a fülemben. A Wise Hands tempója miatt lóg ki a sorból, hiszen egy egészen lassú kis ballada-szerű valami sült ki belőle. Aztán a már említett The Ghosts That Wait For Spring, és a Gojira nyúlás, de hát már ilyet teszünk, akkor hívjuk segítségül az egyik legjobbat. A lemez végére aztán sikerült hét és fél percben az album legjobb dalát odaszúrni. Az Old Souls ugyan az egyik leginkább lemondóbb az összes szerzemény közül, mégis ennél nincs jobb a lemezen.
A TesseracT idei albumánál már írtunk arról, hogy náluk is igen nagy sikere volt annak, hogy nem a djent sablonokat puffogtatják, és ki mertek lépni ezekből. Ha nem is lesz akkora sikere a Mouth of Swords-nek, mint az említett Altered State-nek, de nagyon megsüvegelendő, hogy a saját útjukat járják a TSF tagjai. Maga a progresszív metal megengedőbb olyan szempontból, hogy talán könnyedebben át lehet lépni a műfaji határokat, mint más stílusok esetében és így több ziccer nyílik, de sajnos kevés zenekar képes ezt kihasználni. A The Safety Fire-nek ezzel a lemezzel úgy érzem, hogy sikerült és egy időtálló anyagot sikerült letenni az asztalra.
