A JB Christoffersson vezette Grand Magus teljesítményét azóta figyeljük jobban mióta emberünk kivált a Spiritual Beggarsból. Azóta ez már a negyedik lemez, amit letesznek az asztalra. Volt közte mestermunka (Iron Will) és volt közte gyengébb is (The Hunt), de abban mindegyik lemez közös, hogy remekül hozza az ősrockos vonásokat a klasszikus heavy metal elemekkel keverve. Itt már csak az a kérdés, hogy sikerül-e a megfelelő arányokat megtalálni. Most sikerült!

JB azért jó énekes mert a hangja sok mindenhez passzol. Passzol az ősrockban gyökeredző öblös témákhoz, passzol a sima heavy metalhoz és az őstulok vikinget is jól hozza. Márpedig a Triumph And Power ennek a három elemnek a keveréke.

A szintén a Spiritual Beggars soraiból ismerős Ludwig Witt dobos 2010-es érkezése igazán jót tett a bandának és most nincs annyi retróskodás, mint legutóbb, ellenben van egy rakat Judas Priest kompatibilis riff, melyektől az ember feje leesik. Azért az valahol tényleg a hihetetlen kategóriája, hogy JB amellett, hogy a legjobb énekesek egyike, gitárosként milyen riffeket pakolt erre az albumra, sőt még egy két szólója is élményszámba megy.

Elég a számcímekre pillantani ahhoz, hogy az egyszeri rocker tudja, hogy itt bizony elég harcias lesz a hangulat. Kiválóbbnál, kiválóbb dalok sorjáznak egymás után, melyeket még Manowar (?) is megirigyelne, legalábbis, ami csatahangulatot meg az epikusságot illeti. Kiemelni talán nincs is értelme semelyik dalt, mert nagyon magas színvonalat képvisel mindegyik, kezdve már a nyitó, a lemez hangulatát megalapozó On Hooves Of Gold-tól, az enyhe Judas Priest utóérzés Steel Versus Steel-en át a galoppozó Fight-ig, és a doomos címadóig.

A Dominator megint a Judas Priest legszebb éveit idézi, míg a férfikórussal indító Holmgang egyenesen a lemez legjobb dala, tiszta lúdbőr az egész. A The Naked And The Dead megint egy jó adag klasszik heavy metal, míg az Ymer című akusztikus átkötőt követően a lemezt lezáró The Hammer Will Bite egy himnikus harci dal, mely a végén egyfajta keretbe foglalja a hallottakat.

A The Hunt után nagyon kellemes meglepetés az új Grand Magus album és nem csak azért mert erősebb, mint elődje, hanem mert ez egy időtálló lemez, rengeteg kiváló gitártémával, tereket megtöltő öblös énekkel, jól megírt dalokkal. Egyszóval a heavy metal még él kérem szépen.