A rendkívül dühös zenéket kimondottan dühös embereknek írják. Az alkotó morózussága testet ölt egy frusztrált műkedvelő által szomjazott zeneműben. A kettő együtt rezonál, öröm, boldogság. De mi van akkor, ha a Possessed emlőin nevelkedett, patkányvért ivó, fémforgácsot evő metalarc éppenséggel nem elpusztítani akarja az univerzumot, hanem átmenetileg jókedvű? Akkor bizony nem elég a nyers pusztulat, akkor elő kell venni a zeneiséget, a melódiákat, különben a delikvens úgy félresöpri az eléje rakott produktumot, mint Tony Iommi ujjperceit a heavy metal megszületésében közvetett módon szerepet játszó présgép.

A 2016-ban elstartolt knoxwille-i Whitechapel a nemzetközi nőnap előtt egy nappal szabadította világra kilencedik stúdióalbumát (Hymns In Dissonance), melyet a Metal Blade Records gondoz, és mely akkora pofont lezavar a tavaszi napsütésben fürdőző, szegfűvel a kezében békésen sétálgató embereknek, hogy a fal adja a másikat. Ha meghallgatják persze. 

Az amcsi deathcore alapcsapat csinált egy jókora hátraarcot és a korábban egyre nagyobb teret öltő dallamosságot majdnemhogy teljesen kipucolta a zenéjéből; helyette hozott egy közel háromnegyed órás dühcunamit. Tiszta ének és göteborgi melodeath ki, embertelen blastbeatek, pusztító gitárriffek be. Stílusváltásról ellenben nem beszélhetünk, ugyanis a csapat a deathcore tengelyen gördül a kezdetek óta és most sincs ez másképp.

Inkább a színesítésként hozzáadott elemek aránya bomlott most meg. Lássuk akkor! A baljósan kezdődő Prisoner 666 nem hoz semmi újat, földrengést előidéző, tipikus deathcore panelek csapódnak egymáshoz, melyben a gitárszóló sikerült a legjobban. A címadó darabban a startvonalról elrugaszkodó blastbeatek után egy kis felesleges deathcore-os izmozás következik, aztán megérkezik a várva várt melodikusság, a valamelyest zeneibb kötőszövet, persze nem olyan nagy mértékben, mint a korábbi albumokon.

A fentebb már említett izmozás megy a Diabolic Slumberben is, nagy bánatomra. Nem rossz ez, de tegye fel a kezét az a deathcore rajongó, aki nem unja még ezeket az ezerszer elpufogtatott elemeket! Szerencsére ide is beékelődött egy kevéske dallamfoszlány, ami ugyan tűzoltásnak kevés, de azért menti, ami menthető.

A Visceral Retch rááll a helyes vágányra, főleg az acsarkodósabb ének tetszik benne a pincemély hörgéssel ellentétben. A Hate Cult Ritual is ezt a vonalat erősíti, mondhatni, itt már kezd kisimulni a lemez. Megvan a maga erőssége az anyagnak, csak óvatosan kell megközelíteni. A gitárszólók különösen jól sikerültek, a tavaly leigazolt dobos, Brandon Zackey előtt pedig leborulás. Szanaszét üti a dalokat, élmény hallgatni a srácot.

Szóval nem rossz ez, ellenben igényli a törődést, továbbá csalódás lehet azoknak, akik a korábbi anyagaik kommerszebb vonalával szerették meg őket. Whitechapelék dühösek, akár az Anselmo-féle Scour. Mondjuk egy ilyen világban...