Van ez az európai szemléletű történelmi időrendet két részre osztó vízválasztó - vagy vízen járó - melynek folytán nevezünk eseményeket időszámításunk előttinek és utáninak. Meg volt ennek az eseménynek a második ezeréves jubileuma nemrég, ami pedig azért volt jó, mert ez alapján be lehet sorolni zenekarokat olyan meglepő nevű kategóriákba, mint régi bandák és új bandák. Legalábbis nálam ez az, ami eldönti ki melyik térfélen játszik a fejemben. Eszerint pedig a Terror nekem a viszonylag az új vonalas hardcore bandák közé tartozik. Pedig a most megjelenő The 25th Hour már nekik is a hatodik nagylemezük a sorban.

Persze lehet, hogy azért is gondolok rájuk így, mert a színtéren még mindig a nem ritkán már harminc, de legalább a kilencvenes években alakult és minimum húsz éves brigádok az igazi favoritok. Legalábbis itt Európában ez mindenképpen úgy tűnik, hogy így van. Ami nagyon elgondolkodtató és persze nem csak a hardcore műfajban van így, de ebben a mezőnyben bizony nagyon érzékelhető., hogy még mindig a Sick of it All, az Agnostic Front, a Madball, a Biohazard vagy egy Bane csinálja a legnagyobb bulikat. A nézőszámok tekintetében szinte egészen biztosan. A Terror pedig pont azon kevés csapatok egyike, akik függetlenül attól, hogy az ezredforduló után négy évvel hozták ki az első lemezüket, simán van akkora támogatottságuk és nevük, mint a fent említett bandáknak. És habár én is azok közé tartozom, akik az öreg fiúkat preferálják, ennek az együttesnek az esetében a második Always The Hard Way című albumnál éreztem már azt, hogy van bennük valami olyan plusz, amire érdemes odafigyelni.

Ez pedig többek között az a gitárhangzás, ami vastag, mint egy szteroidokon felnőtt bika nyaka. Ettől függetlenül azonban mégsem tolódik el amolyan nagyon metál irányba, hanem ezzel a, ha úgy tetszik modern megszólalással őrli a klasszikus témákat. Aztán ott van a dob, ami szintén bitang módon nyomja bennem a vért, mint a nyaki ütőér, de mégsem viszi el a gitárokat és az éneket. Ehhez pedig jönnek a Bond ügynök minden mozdulatához hasonlóan percízen időzített vokálok, és persze a piszok jól megírt számok. Amiket eddig egy lemezük sem nélkülözött. All For Revenge, Betrayer, Stick Tight, I'm Only Stronger...és folytathatjuk a sort a mostani lemezről Both Of You, Bad Signs...hiszen ami itt a hangzással kapcsolatban elmondatott, az úgy igaz a korábbi albumokra, mint erre a mostani új lemezre is. A Terror nem csinál mást, csak tartja a kijelölt irányt, és üti hozzá a falba a soha sem gyenge újabb és újabb dalokat. Ami viszont érdekes lehet, hogy ahogy elérkeztem a The Solution című dalhoz - ami emlékeimben amúgy is visszarepített volna a Set It Off című Madball lemez első meghallgatásához a gitártéma hasonlósága miatt - vettem észre, hogy ahogy Scott használja most a hangját, az itt és ezután is néhány számban olyan, mintha ugrana egyet a lejátszó valami Madball dalra és nem is ő, hanem Freddy vinné az éneket. Ami persze korántsem zavaró, meg nem is hiszem, hogy direkt lenne így, inkább csak érdekes ezt hallani. Korábban ezt az erős hasonlóságot nem vettem észre.

A legnagyobb mesterek szintjén lefolytatott egy, illetve két perces küzdelmek alkotta teljes tökéletesség pedig ahogy többnyire szokott, bele is fért egy szűk fél órába. Amennyit pedig eddig láttam a srácokból a koncerteken való találkozások alkalmával, nagyjából el is tudom őket képzelni, hogy a lemez felvételek végén, mint valami Busidó harcosok letérdelnek és megadják a tisztelet egymásnak és a közönségnek egyaránt. Ez harcművészet magas fokon. És ahhoz a fentebb említett pluszhoz az is hozzá tartozik, hogy ezekben a srácokban szerintem mind önmaguk felé, mind a közönség felé, és leginkább a műfaj felé, igen nagyfokú az alázat. Ez pedig mindig átjön, és át fog jönni, egy százszázalékos hardcore lemezen.