Egy jó huszonötödik születésnap és a nevéhez hű, valóban maratoni hosszúságú tavalyi év után idén is túl vagyunk a szokásos Rockmaraton héten. Ami ugye már a harmadik alkalom volt, mikor is mélyen tisztelt és mindig favorizált fesztiválunk a dunaújvárosi helyszínen került megrendezésre. A tavalyi négy helyett most csak három színpaddal. Illetve összesen hat nappal. Melyek közül - bár komoly fellépők garmadája az idén is szépen öltöztette a Maraton előzetes plakátjait - talán a nulladik volt a legszimpatikusabb kezdeményezés, ahol egész este a helyi bandák adogathatták egymásnak a színpadon a stafétabotot. Így a Rockmaraton Fesztivál és az újvárosi erők szövetségére újabb pecsét került. Mint ahogy már azt is tudni lehet, hogy hasonló esélyek a jövőre nézve is ott lapulhatnak a tarsolyban, mert nyilvánvaló, hogy az elkövetkező esztendőben is lesz megint Maraton.

Ami azért is jó hír, mert tavaly mint azt tudjuk megingott a legjobb magyar rockfesztivál folytonosságának megkérdőjelezhetetlensége. Az ezt kiváltó törés viszont nem csak lerágott csont, hanem úgy tűnik, hogy lassan beforrt seb is. Utolsó aktusaként mindössze ezer ember jöhetett be idén kárpótolt napijeggyel a szervezőknek köszönhetően, hogy amit még ebből le kellett tudni, az le legyen tudva. Pont.

Szóval ott tartottunk, hogy nulladik nap. Vagyis hétfő. A dunaújvárosi büszkeség napja. Meg egy ritka szimpatikus húzás a szervezőktől. Ahol nem az volt a lényeg, hogy a jól beégett nevek valamelyikével behozzanak plusz pár arcot, akik ezért egy nappal hamarabb vakarják le ide a bundát. Hanem megtisztelte azt a szépszámú helyi bandát, azok rajongóit, barátait és a város Maraton pozitív legjavát. Méghozzá nagyszínpaddal, jó cuccal és napijegyekkel bagóért. 

Pontosan ezért vérzett a szívem, hogy dunaújvárosi veteránként és évelő Rockmaraton rajongóként a munka elnyomó világának köszönhetően csak facebook távolságból követhettem ezt a napot. Ami barátaim elmondásaiból összerakva remekül sikerült. Reprezentálva, hogy a vörös poros városban van minden. Minden szinten. Morcos death metál, mint Lycanthropia és okos death metál, mint The Morning Star. Akik parádés viharban tolták végig a bulit, kordonhoz szegezve az ázott barátokat. Előttük Ayahuaska, utánuk Jolly Jackers. Nem mondhatja senki, hogy nem színes tehát a helyi zenei élet. Ragadozók féle heavy metál nosztalgiától a Warchief féle fogd meg a bokád istenriff katarzisig. Ahogy a Band In The Pit sem volt egy könnyű szellő a kiadós vihar előtt. Szóval tisztelettel és hiánymotiváltan követelem, hogy jövőre ebből szigorú ismétlés legyen.

Mielőtt pedig a levetkőzhetetlen belső késztetésekből fakadóan megindul a negatív kommentárok lavinája, gyorsan elmondom, hogy az Amorphis és Tyr főszereplésével meghirdetett első napon sem tudtam ott lenni. Így nem láttam sem őket, sem a Total Chaos és Acidez zenekarokat. Ahogy a Watch My Dying és a Paddy and the Rats is kimaradt. Tehát Böiler és Rómeó Vérzik se volt. Mert nagyjából ezeket néztem volna meg aznap, részben rajongásom, részben az illendőség kedvéért, de nem tudtam. Ahogy jó néhány más banda is kimaradt az öt hosszú napon. Tőlük és rajongóiktól tehát ezúton kérek elnézést. Akiket pedig ezután is égett majd az emésztő dühös tűz, azok ne fogják vissza magukat. A hatvannyolc dolog mellett hobbiból dolgozó rockbloggerek sok mindent elbírnak. Napi tíz cikket, kis fröcsögést, akármit...

Szóval most ott tartunk, hogy szerda, vagyis hardcore nap. Aminek a tetejére beakadt egy Arch Enemy. A párhuzamos valóságban pedig zakatolt a nosztalgia. Először azonban kezdjük a legaljánál. Ahol a korai opciók között gyémántként csillogott a Haw délutáni fellépése. Mely a saját közönség hiányában nem tudott olyan erős lenni. Ezt leszámítva azonban zeneileg természetesen hibátlan és színvonalas produkció volt. Mint mindig. Mondhatni oázisa a délutáni felhozatalnak. Mert egy fesztiválon azért mindig vannak bandák, akiket magadban megmosolyogsz. Jó kis bokorba szarós kezdetlegességgel. Vagy éppen karikatúraszerű megjelenéssel. Ugyanis a Stress zenekar frontemberének kalapja, veretes csizmája és pinamágnes feliratú pólója így egyszerre kicsit még több is, mint a mesterünk mögé eldugott zenei fordulatok összessége. A tisztelet a szervezőknek viszont továbbra is kijár. Úgy tűnik ők ugyanis senkit nem felejtenek el. Az említett valódi nagypálya után ugyanis a Moby Dick, a Lord, az Ossian és az Akela mind ott sorakozhattak az idén a Tetovált Állatmentőkről elnevezett színpadon. Akiket bevallom nem csak a fesztivál belsejében történő nagyobb események miatt mellőztem többnyire. A magyar metál történelem egyik felével napjainkban én már képtelen vagyok szembenézni. Viszont tudom, hogy látatlanban is borítékolhatom, saját közönségük előtt, saját produkcióik máig százszázalékosak azoknak, akikben az elköteleződés sosem ingott meg. Nekik és a bandáknak is a legnagyobb tisztelet.

Mert én bizony elmentem megnézni, hogy mit tud Jinjer. Leküzdve előítéleteimet, amik azoknak a bandáknak szólnak, akik mindent akarnak egyszerre. Slágert, bokát fosatni, attrakciót, divatkollekciót és undergroundot. Ez ugyanis nem kis kihívás. Meg nem is szerencsés. Mint ahogy az sem, hogy valaki az ilyesmit hardcore dologgal rokonságban látja mindezt. Ettől függetlenül az ukrán nénike Tatiana és zenekara hozta amit kell egy fesztiválon. Zenei kavalkádjuk ugyanis pontosan az ilyen bulikon kavarodó vegyes közönséget tudta megszólítani. Puszilgatták a súlyt. A néni énekelt is, ha kellett. A lányok irigyelték a külsőt, a fiúk jutottak volna beljebb. Meg jól is szólt. A hibákat pedig senki sem figyeli, ha mélyre hangolt gitárnál vonaglik egy csini kis csoda.

A dolgok viszont akkor fordultak komolyra, mikor a pécsi Dirty Dawn remek hangulatban és csuklóból letolt punkkoncertje után az AMD hozta a jubileumi címlistát. Részben a harminc éves tavaszi bulit követve a korábbi énekes Csiszi és Seza párhuzamos jelenlétével. Ami a legjobb AMD számoknál mindig szorozta az erőt. Örömömre pedig mindez kapta a méltó figyelmet a közönség részéről. A nap egyik legjobb buliján. Ahol a tokától-bokáig nagyon hardcore fazonok fölé Csiszi egy Praktiker alkalmazottak számára készült ingben hajolt ki Sezával közösen üvölteni. Pulykát, Terrort, Vesét, meg ilyesmiket. Az utolsóként játszott Tisztán után nagyjából kettő perccel és egy színpaddal odébb pedig már kezdett az Agnostic Front.

Avagy egy legendás hardcore banda, akiknek a közönségét jószerivel nem is látod más hardcore koncerteken. A műfaj bulizenekara, akik a korai klasszikusokkal már nem akarják megváltani a világot. Tíz sláger és két új, hogy a vérfrissítés illúziója legalább meglegyen. Stigma gitárját kis is lehetne húzni, de a belőle kiáramló showman vonal elviszi a bulit. Aztán minden kötelezőt és kötelező még táncolni is. Ami egyértelmű, hiszen ez egy fesztivál és mindenki bulizni akar. Abban pedig ez a banda a legjobb. Azt pedig csak halkan jegyzem meg, hogy azért azt, hogy évente kétszázszor játsszák el ugyanezt tizenöt éve, azért már lehet érezni. Hogy az H2O koncertjén pedig kétszer több volt a pozitív vibrálás, az nem csak a kisebb színpadnak és a közönség valós közelségének volt köszönhető. Toby Morse csapata valahogy lassan kapta el a fonalat. Azonban a koncertjük második fele nagyon frankó hangulatú punk buli volt. Tele energiával és élettel. Közelről és nem kötelezőből. Nem tudom ki volt a kiscsávó, aki a Nothing to Prove című slágerben nagyjából tíz évesen dobolt. De ő is nagy arc volt. Imádtuk.

A két nagy múltú banda közé az államokból azonban beékelődött a mexikói Thell Barrio. Akiket sokan vártak, sokan szeretnek. Az elkövetkezendő napokban pedig el is mondták nekem mennyire király koncert volt. Amit én tisztelettel hallgattam, de mást gondoltam. Összesen ugyanis két maszkos és két nagyon mélyre hangolt banda van amit igazán komálok. A beatdown hardcore keménykedést sem nagyon adom. Így nehéz dolgom volt velük. Egyedül a két dobos fogott meg, ott nagyon izgalmas dolgok történtek, az egyébként kaptafa számok alapjaiban. Például latin dobok. Olyasmi íz, mint amikor a Sepu kitalálta ezt az egészet. Előttük egy feldolgozással egyébként meg is hajoltak. A srácok akik nagyon jól szóltak. Az meg már az én bajom, hogy nem esek mindentől hasra. Körülöttem koccra telerakták a sátrat. Akár csak a Don Gatto később, akiket tavaly már megdicsértem a közönséggel való legjobb kapcsolat okán, szóval most legyen elég róluk annyi, hogy valaki valakinek a színpadon kérte meg a kezét. Sírtunk. Nagyon szimpatikus Gery Meskil támogatói pólóban. Azt csá!

Szóval mindezek után már csak egy bandára maradt energiám. Arch Enemy. Nem kis név. Nem kis dicsőség. Egy jó dunaújvárosi strandfövenynek meg pláne nem. Bár a Maraton idei felhozatala a tavalyinál csak szerényebb lehetett, azért őket elhozni szép metál ajándék volt a rajongóknak. Én meg a hátsó sorokban arra voltam leginkább kíváncsi, hogy mennyivel tud ez a banda többet annál, hogy Alissa lehet ma az a hölgy, akit a házasságig szelídült rocker formák a melós öltözőszekrényük ajtajára ragaszthatnak. Ebből a hülye dumából pedig már mindenki tudhatja mennyire alul értékeltem ezt a bandát. Ahol a színpadkép valóban nem megmosolyogni való metál nosztalgia. A show pedig valóban az ami. A maga nemében kiváló. Elsősorban Michael Amott és Jeff Loomis gitárosoknak köszönhetően. Ehhez pedig a sokat kritizált Alissa is sokat hozzátett. Nem láttam azt amiről korábban olvastam, hogy az énekesváltás nem túl szerencsés. A koncert kerek egészként hatott. Komoly zeneiséget hozva a színpadról. Lemez szintű énekkel. Illetve a Maratont is dicsérő látvánnyal. A legjobb azonban azt volt látni, hogy a kis gödörből induló Rockmaraton színpadán milyen otthonosan hat egy ilyen monumentális produkció. War Eternal, You Will Know My Name, We Will Rise és a Nemesis kíséretében.

Itt pedig majd megint tromfolhatnak, akik ilyenkor szoktak, de a csütörtök nagy része is kimaradt. Sajnos. Apey and the Pea? Szerinted, ha tudok nem vagyok ott a magyar bandák egyik legjobbikán, akik világszínvonalig húzták fel magukat nagyjából öt év alatt. Sajnálom. Uzipov? Akik tavaly megcsinálták a legjobb záróbulit a fesztivál életében. Sajnálom. Red Swamp totál király friss tehetségek. Nagy veszteség. Még akkor is, ha a Picsáról amúgy sem írtam volna. Kádár János a legnagyobb államférfi? Na elmentek ti a picsába! Tudom, hogy Prosectura is volt. Ők minden évben ugyanolyan jól bánnak a közönséggel és legalább a hülyeségek közül a bájos dolgokat választják. Ami elől azért még mindig nyíl egyenesen menekülsz a Cadaveres koncertjére. Az legalább most éjjel volt és nem délután. Meg van fasza új album is. Viszont, hogy az információhiány két olyan bandát is eltakarjon, mint a Moonspell és a Katatonia már nem fért volna bele. Így nagy rajongójuk Bazsó Green helyi illetőségű lakos korrekten összefoglalta nektek a történteket. Hogy azért azt tudjátok hányas a kabát. Ha már az egyszeri rockbloggert off pályán tartotta ez a keserves élet.

"Vártam mind két zenekart, mert nagyon imádom a tevékenységüket kezdetektől fogva, már láttam is őket korábban és nagyon jó tapasztalataim voltak, elégedetten távoztam mikor láttam őket. Persze nekem, is mint minden rajongónak voltak elvárásaim, leginkább az elhangzó dalokkal kapcsolatban. A Moonspell újkori munkásságát szeretem jobban, míg Katatonia régebbi dolgait favorizálom. Mindjárt írom is mi lett az eredmény.

Moonspell – Már a háttérdekor elárulta, amit tudtunk, hogy az Irreligious 20 éves jubileumi dalaira koncentrálnak majd. Az első dal mindjárt az áttörést jelentő legnagyobb daluk az Opium volt. Mosolyt is csaltak az arcomra, mivel a legutóbbi budapesti, új albumos koncerten is elhangzott. Aztán Fernando bejelentette, hogy csak erről és az ez előtti lemezről játszanak majd, és vannak a közönség soraiban, akik még nincsenek is ennyi idősek. Úgy is volt, teljes időutazás, igen jó hangzással és látvánnyal megspékelve. Nagy vehemenciával adták elő a vámpíros és farkasos dalokat, Vampiria, Alma Mater, Wolfshade, Mephisto és társai. Szóval a klasszikusok, jól hatottak, bár én az újakat vártam. Fernanado lézer Freddy Krueger körmeit pedig nem felejtem, a hangszeresek pedig kiválóan teljesítettek, mint mindig. Várom az újabb fellépésüket.

Katatonia – Rég jártak nálunk, ezért is vártam őket ezen a pszichedelikus estén, a régi slágereket szeretem volna a korai korszakból, mint írtam, de itt is felülírták az én forgatókönyvemet. Persze náluk sem vont le a showból ez a szubjektív dolog, meg azért jutott nekem is némi csemege. A Teargas, Evidence, Ghost Of The Sun hármast együtt énekeltem velük a harmadik sorból. Az egész csapat duzzadt az erőtől és ezeket az elszállós dalokat is óriás elánnal csapták az arcunkba. A hangzás kiváló volt, a mélyrészeknél földbedöngölő, az elszállósaknál kellően légies. Jonas szokás szerint, a most már tetemesre nőtt hajkoronája mögé bújva énekelte a katatón számokat, jó kontrasztot bocsátva az agresszív riffeléshez. A My Twin és July dalok búcsúztatójával feltették az ékkövet a szomorú dalok királyainak koronájára.

Annak ellenére, hogy számomra nem egy best of dallistával érkezett egyik zenekar sem, bántam volna, ha kihagyom ezt az élményt és magát a fesztivált is. Sok kiváló ismert és számomra ismeretlen bandát láttam és hallottam briliáns hangzásokkal. Jövőre ugyan itt!"

Mi pedig jövünk majd egy még mindig mámoros, tömörebb és kevesebb hiánnyal küzdő második résszel. Péntek és szombat. Mindenhol, mindenkor. Templomszag, mesemetál, gumimatrac pogó, floridai és brazil himnuszok. Avagy részletek később.

                                 ( A képeket a Rockmaraton hivatalos oldaláról emeltük át.)