Pedig egy kicsit jobban belegondolva ez alatt a név alatt elég sok tényező adott, ami miatt simán megérdemelnék ezt a csípőből indított asszociációt. Nem csupán azért, mert a zenekar idén ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját, hanem valahogy minden ott van a produkciójukban, amitől ez a műfaj annyira szerethető: alaposan átgondolt koncepció szerint összepakolt, mégis egyszerű death metal riffekre épülő masszív, ám dallamos, horrorisztikus hangulati elemekkel operáló zenéjükkel egy olyan atmoszférát teremtenek, ami pillanatok alatt képes bármely goth-death-black zenét kedvelő arcot úgy berántani a csalitosba, hogy onnan nem is szabadul többé.
Annak ellenére, hogy a Tribulation nem műfaj mindenkori fő sodrását erősíti, pontosan egy évtizeddel ezelőtt a The Children of the Night című albummal rendesen sikerült megmozgatnia az (amúgy sem) állóvizet, amit az azt követő 2018-as Down Below talán még tovább kavart. Aztán jött némi göröngy az úton… A még az avantgárd zenei világban is különös karakternek számító - nemrégiben önálló produkciójával az A38-ra is ellátogató - Jonathan Hultén gitáros még a When The Gloom Becomes Sound lemez munkálataiban is részt vett, ám annak 2021-es megjelenése előtt távozott a zenekarból. Ennek következtében a 2023-as Hamartia EP és a múlt év végén kijött Sub Rosa in Æternum már nem teljes egészében a megszokott stílusjegyeket hordozza, vagyis kicsit konkrétabban “biztonsági dark rock” fokozatba kapcsolt a gépezet. Ennek tükrében joggal merül fel a kérdés, hogy vajon mennyire marad meg a lendület egy ennyire óvatosan bevett kanyar után.
Szó ami szó, nem volt túl bíztató omen, hogy a papírforma szerint simán a Dürer nagytermét megtöltő buli néhány nappal a start előtt átkerült az impozáns hangzásra képes, ám közel sem annyira impresszív nézőszámot befogadó Analog Music Hallba, és ami a fél nyolcas kapunyitás után fogadott, az a legjobb indulattal sem nevezhető reményteljesnek. A szokásos hosszú sorban állás helyett amolyan könnyed vasárnapi szellemjárás fogadta a betévedő nagyérdeműt a színpad előtt.
Szerencsére a francia / lengyel / svéd koprodukció Livgone nyolcórai startjára már egész vállalható volt a küzdőtér telítettsége, és így talán az állam nem várt leszakadása sem keltett különösebb feltűnést.
Adott egy egylemezes zenekar, akikről meg merem kockáztatni, hogy a jelenlévők közül alig-alig hallott valaki, és olyan doom szőnyeget terítettek a szerencsés tanúk elé, hogy azon tényleg élmény volt egy laza félórában végigsétálni. Igazából semmi nagy megfejtés nincs abban amit csinálnak, de a végeredmény igen kellemesen keserédes. Adott egy énekes-szintis front hölgy, Élise Aranguren aki szerencsére korántsem visszafogottan, ám mégis minden dívaallűrtől mentesen vitte a vállán a műsort határozottan szép és cseppet sem tolakodó énekhangjával, mellette olyan zenészekkel, akikről két pillanat alatt lejön, hogy nagyon érzik a műfaj lényegét. Egyedül tán a basszer volt kissé szokatlan jelenség, tekintve, hogy a “hónaljból pengetett” hangszerén kb. egymagában lehozott egy komplett jazz vizsgasort, ám érdekes módon ez inkább volt figyelemreméltó, mintsem rendszeridegen. Az elszállósabb, női énekes doom kedvelőinek kötelező újdonság. Már ezért megérte eljönni.
Átszerelés után meglepően impozáns színpadkép és egy kellemesen hullaszagú intro után a Tribulation olyan meggyőzően állt ki a deszkákra, hogy már ezzel is nyomatékosították, hogy az utóbbi időben a saját éjsötét tündérkeresztanyját alakító Hultén nélkül is megvan bennük az a senki másra nem jellemző, dohosan elegáns dominancia, amit korábbról megismertünk. Sőt, hamar kiderült az is, hogy élőben még a Sub Rosa in Æternum korábbiaknál jóval kevéssé karcos tételei is remekül működnek.
Új lemezes turnéhoz stílszerűen a nyitány a Sub Rosa első két tétele a The Unrelenting Choir és a Tainted Skies volt és a - ráadással együtt - 15 dalból álló műsor harmadához még három friss tétel (Murder In Red, Saturn Coming Down és Hungry Waters) társult, ám az egybegyűltek nem kis örömére a debütáló lemez kivételével minden azt követő korongról jutott pár véres falat az asztalra. Csak, hogy a legszaftosabbakat említsem, az újlemezes nyitányt követően kapásból a Nightboundot és a The Lamentet vették elő, utóbbi ráadásul nálam a személyes kedvenc, aztán persze ott volt az áttörést hozó The Children of the Night album két legerősebb tétele, a Melancholia és a ráadásként bedobott Strange Gateways Beckon is. Johannes Andersson énekes-basszer hibátlanul vezényelte a Showt, de Adam Zaars és a Joseph Thollt beugrósként helyettesítő Tobias Alpadie gitárosok is rendesen odatették, amit kellett. A hangzásra pedig aztán végképp nem lehet panasz.
Bár a Sub Rosa album az elődeihez képest valóban vérszegény, ám a Tribulation továbbra is ott ólálkodik az árnyak között és minden esély adott rá, hogy a következő megjelenéssel újra lecsap. Addig is maradnak a régről ismert dallamok, és az élő teljesítményük elvitathatatlan varázsa. Ha egyszer az életben összeírok egy műfajon belüli alulértékeltségi toplistát, egészen biztos, hogy ez a név szerepelni fog rajta, és ezt bizony az ezen az estén szerzett tapasztalatok csak nyomatékosítani tudják.
