A fél órányi nyitány a detroiti hardcore-punk legendának, a Negative Approach-nak jutott. Ők egyértelműen az est keményebb vonalas képviselői, akik minden cicoma nélkül, vad és sallangmentes csapatásra hívták az egybegyűlteket. A színpadkép puritán, mint általában és Harold Richardson is szokás szerint végig háttal áll a közönségnek. John Brannon pedig ellentmondást nem tűrő tekintetével még mindig képes bárkit beszaratni. Jöttek - mentek a nagy slágerek és ahogy Ron Sakowski manírmentesen tolta a basszust, villámcsapásként pörögtek a dalok. A közönséget sem kellett buzdítani, a korai kezdés ellenére is rendesen megtelt a nagyterem, ökölrázás, némi pogó az első sorokban jelezte, hogy finoman szólva is beindult az este. Hiába az idő vasfoga, a Negative Approach több, mint negyven éves fennállása ellenére mocskosul harapós még mindig.
A technikai szünet alatt még jobban megtelt a küzdőtér, szóval teljesen előre mentem, hogy közelebbről lássam Morris mestert és bandáját. Már rögtön az elején felvidultam, amikor megpillantottam a kurva hosszú, kb 6 db A4-es lapból összeragasztott, kézzel írott szett listát, amivel nagyjából kitapétázhatnánk egy panellakásban a fürdőszobát. A várakozás a tetőfokán, amikor a Circle Jerks megjelent a színpadon és rögtön a felvezetésben egy kis punk történelemlecke következett Morris előadásában.
Mert hát ugye, ami a keleti-partnak anno a New York Dolls vagy a Ramones volt, az a nyugati partnak többek között a Black Flag, a Circle Jerks, akik gyakorlatilag testközelből formálták a kaliforniai punk kultúrát. Az egész fasziban van valami nyugis hippi kisugárzás, nemcsak a bokáig érő raszta tincsek miatt, de minden megmozdulása tele van békével és örömmel. Ez persze senkit meg ne tévesszen, mert közben őrült üvöltésekkel tépi végig a alig 1-1,5 perces dalokat. Teljes gőzzel tarolt a Letterbomb vagy a Stars And Stripes és a többiek, de az I Just Want Some Skank basszusától végképp megőrült a tömeg. És amíg a káosz teljesen eluralkodott a közönségben, pihenésként a számok között a 69 éves énekes sztorizgatott, politizált, vicceskedett vagy éppen divattanácsokkal látta el a népeket. Közvélemény kutatást is végzett arról, hogy vajon ki hord mostanság crocs papucsot…
Zakatolt a greatest hits, érkezett is a When The Shit Hits The Fan, a Trapped az I, I & I és a többiek. A hangulat nem is kért többet, a Wild In The Streets begyújtotta a rakétákat és rendesen elfajultak a dolgok a mosh gödörben. Ment a felesleges erőszak és Morris többször felszólította a rendbontókat, hogy fejezzék be a csetepatét, egyéb esetben vége a nótázásnak. Majd végül a kidobó legények határozott mozdulattal kivezényelték a renitenseket. Szerencsére a buli nem ült le és felcsendült még néhány hőseposz és persze a Live Fast Die Young és a Wasted is helyet kapott a szettben mielőtt a legendák végleg elköszöntek a budapesti közönségtől.
Azt est főszereplője váratott magára, mint a menyasszony, már majdnem 10 óra volt mikor a Descendents a színpadra lépett. Milo Aukerman sosem volt egy tipikus punk frontember – a banda védjegyeként mindig is kilógott a sorból. Ettől függetlenül számos banda merített ihletett azokból a pattogós dallamokból és szemtelenül játékos kiállásból, ami annyira jellemző a Descendents-re. Nem is volt túl sok cicoma, az Everything Sux! beindította a gépezetet.
Az, hogy a zenekar számai néha még a két perces határt is átlépik - először az est során - teret adott a féktelen, megállás nélküli pogónak, tömegszörfözésnek és minden ilyenkor szokásos jóleső őrületnek. Jöttek-mentek a lábak a magasba, repültek a söröspoharak, közel sem volt biztos, hogy ezt a bulit megússzuk szárazon. Közben szinte megállás nélkül robogott végig a buli, amiben közönség és zenekar egyaránt hozta a kötelezőt. Az I Wanna Be A Bear és a Rotting Out alatt a háttérvokálokkal Egerton és Alvarez is teljes elánnal rácsatlakoztak a punk sebesvonatra.
A frontember ugyan nem túl sokat beszélgetett, de egyszer-egyszer azért humorral fűszerezve konferált fel dalokat. A When I Get Old és a Coffee Mug előtt Milo megjegyezte, hogy soha nem fog felnőni és egyébként is mindenki járjon szépen punk koncertekre, és ha még kávé is van, túl nagy baj nem lehet. Az utolsó negyedórában a szett egyre őrjöngőbb formáját mutatta és sokan már nemcsak a gátlásaiktól szabadultak meg, hanem a feleslegessé vált ruhaneműiktől is. Ahogy aztán az est lassan a vége felé közeledett úgy csendült fel a Suburban Home és a Smile, ami talán nem is véletlen, hiszen mára már lehet, hogy mi magunk és ők is azokká váltunk, akikről anno a dalokat írták és ezen mindenki baromi jól szórakozott.
Masszív és kőkemény punk este volt ez három legendával, akiknek köszönhetően újra gondtalan, lázadó tinédzsernek érezhettük magunkat egy rövid időre.
