Épp egy éve járt nálunk a new york-i death metal legenda, a Suffocation, akiknek küldetése a hallójárataink ismételt elpusztítása volt. Ebben tettestársuk volt 4 bemelegítő banda is, jó szokásukhoz híven pedig most sem a metal lágyabb vonalából választottak.

Az elején le kell szögeznem, hogy bár még nem tartok ott, de lélekben boomer vagyok, aki nem érti a deathcoret. Az ízlésem viszont mindig igyekszem tágítani, és korábban is értek már pozitív meglepetések (Enterprise Earth, Signs of the Swarm), úgyhogy ezúttal is a korai érkezés mellett tettem le a voksom. Az ausztrál Mélancolia kezdésére mondjuk pont nem sikerült odaérnem, 10 percet késtem, amivel gyakorlatilag a szett feléről le is maradtam. Na igen, a hétköznapi 5 fellépős esték átka... nem úgy tűnt, hogy túl sokról maradtam le, még igazán "első bandás" hangulat uralkodott a nézőtéren és a zenéjükben sem találtam kapaszkodókat. Vicces, hogy azzal a mondattal búcsúztak, miszerint emlékezni fogunk rájuk, és rögtön hallottam több embertől is, hogy "pff, átlag deathcore".

Reméltem, hogy a Carcosa jobban beszippant majd, de nekik is csak alig 25-30 percük volt a bizonyításra. Trióként álltak színpadra, az egyik gitárosuk Kanadában ragadt, basszerosuk meg nem is volt soha, így a húros szekciót egyedül Andrew Baena képviselte a maga 8 húros sárga monstrumjával. Ez egyébként valami running joke lehet a bandánál, a mikrofonok és még a kábeleik is sárgában pompáztak.

A hátterük is bemutatta, hogy nem veszik magukat véresen komolyan, volt ott minden az anime csöcsöktől kezdve, a saját fejük szétfilterezéséig, és még a logójuk is egy ősrégi powerpointos betűtípussal lett kiírva. Ehhez képest a színpadot még ha nem is járták be túl intenzíven - ketten nem is könnyű - a zenéjük azért hengerelt rendesen. Johnny Ciardullo a leglehetetlenebb hangokat is kipréselte magából, elég impresszív teljesítményt nyújtott. Ennek ellenére azért hosszú távon nem tudtak lekötni, breakdown breakdown hátán, még viccelődtek is vele: "As you can see, we like breakdowns, so here's another one!". Ilyen mennyiségben engem inkább fáraszt, de gondolom a műfaj szerelmesei meg pont ezt szeretik benne.

Ahogy felsétált a Fuming Mouth soundcheckkelni, már tudtam hogy ők jobban passzolni fognak az ízlésemhez. Gatecreeper és Midnight pólók, gyönyörűen horzsoló HM2, mi más kell még a boldogsághoz? Az előzenekarok közül ők voltak az egyetlen, akiket már ismertem korábbról, a The Grand Descent lepörgött párszor a megjelenésekor. A banda jövője egy ideig bizonytalan is volt, énekes/gitárosuk Mark Whelan leukémiával küzdött, de szerencsésen felépült és azóta egy új nagylemezzel is jelentkeztek.

Élőben pont azt kaptam, amit vártam, egy kis hardcore-ral megfűszerezett death metal, pusztító precizitással. A hangzásvilág egyértelműen európai volt, míg a dalszerzés inkább az amerikai felé húzott. Az említett Gatecreeper óta virágzását éli ez a mikroműfaj, entombedcore-nak is szokás nevezni, amit inkább gúnyként használnak, mégis elég találó.

A dalok punkos húzása meg is indította a népet, kezdett elmúlni a fáradt hétköznapi hangulat, a Fuming Mouth pedig arányosan, kellő erővel dörrent meg. Énekesük néha kicsit viccesen, inkább fenyegetve buzdított minket, de végülis a célját elérte vele. Ők nagyjából egyhelyben fejet rázva tolták le a bulit, néha pedig nem is kell több. A végén elővezettek még egy tisztavokálos számot is, amire bevallom nem számítottam, de még ez is jól állt nekik. Fasza kis bemelegítés volt!

Az Angelmakerre már jelentős tömeg volt kíváncsi, gyanítom hogy sokaknak ők voltak a nap headlinerei is. A fiatalok aránya is meglepően magas volt. Én a teljes ismeretlenbe csöppentem bele, a banda nevével találkoztam már, azt meg sejtettem, hogy deathcore-ról lesz szó, de ennyiben ki is merült a tudásom.

A szokásostól eltérően 3 gitárossal álltak ki (az egyikük Johnny volt a Carcosaból), bár az egész korrekt hangosítás ellenére sem sikerült megfejtenem, hogy mi a létjogosultsága a harmadiknak. A két énekest már annál jobban értem, és amit leírtam a Carcosahoz, azt itt most emeljük négyzetre. Tényleg brutális, hogy milyen hangokat tudtak kipréselni magukból, látszólag játszi könnyedséggel. Az is tetszett, hogy a két énekes, Casey és Ian, merőben más karakter volt, és legtöbbször egyszerre nyomták a gurgulizálást (néha kiegészülve Colton Bennett gitárossal), az eredmény pedig még számomra is letaglózó volt.

Steven Sanchez dobos még mindenképp kiemelendő, a csávó konkrétan egy egyszemélyes hadsereg erejével bírt. Kifejezetten örültem, hogy Matt Perrin milyen oldschool hangvételű, technikás szólókat tolt az arcunkba, még a deathcorenak is jól áll néha a gitárhősködés! Körülbelül 40 percet kaphattak, gyorsan elrepült a szettjük, és a koncert után azt kell mondanom, megértem miért van ilyen hype körülöttük, pótolni is fogom az albumokat!

Sok mindent elmond a Suffocationről, hogy négy pusztítóan brutális banda után is teljesen le tudtak gyalulni. Rögtön a Thrones of Bloodba csaptak bele, ami kb. a műfaj kvintesszenciája is lehetne a maga nyakatekert tördeltritmusaival. Ők is erőteljesen szólaltak meg, sőt, a basszus olyan mellbevágóan szólt, amilyet már rég hallottam! Jól is esett végre a mélyebb frekvenciákat is hallani, a többi bandánál ezt hiányoltam.

Annak ellenére, hogy az eredeti tagságból már csak a veterán Terence Hobbs maradt, a Suffocation nem lassít, még Frank Mullen kiválása sem akasztotta meg őket, mindannyian méltó módon viszik tovább a lángot. Sokadik Suffocation koncertem volt ez már, de olyan ikonikus, csak rájuk jellemző mozgáskultúrája van a tagoknak, őket mindig öröm nézni. Gondoljuk csak Derek Boyer letámasztott bőgős headbangelésére, Ricky Myers Franktől megörökölt handchopjaira (de szinte minden dobkiállást letolt a kezeivel is), vagy Hobbs megőrüléseire legendás raszta skulletjével. A szólói is 10 pontosak voltak, lemezhűen szólalt meg mind!

Ha láttad már a bandát élőben, nagy meglepetés azért nem fog érni, a tavalyi koncert setlistjéhez képest is csak annyi változás történt, hogy bekerült az Entrails of You a programba, ezen kívül csak a sorrendet csereberélték némileg. Ez sok embert eltántoríthat, és nem mondom, én is meghallgattam volna pár deep cutot mondjuk a Human Waste-ről, de azért ezzel az igazi best of szettel is nehéz vitatkozni. A legnagyobb klasszikusok az első érából, megspékelve pár újabb számmal, főleg a 2023-as Hymns from the Apocrypha-ra koncentrálva. Jól is teszik, számomra a visszatérés óta a legjobb Suffo anyag! A koncert mi mással záródhatott volna, mint az Infecting the Crypts kíméletlen darálásával, legendás riffek gyűjteménye! Eric Morotti, ahogy leütötte az utolsó hangot, már szedte is szét a cuccát, ráadásnak sajnos meg sem adva az esélyt. A kedvük azért láthatóan jó lehetett, 5 perccel később már többen is a színpad mellett dedikáltak és fotózkodtak. Mennyivel szimpatikusabb ez, mint a VIP meet and greet.

Nem hiszem, hogy az elfogultságom mondatja velem, a death metal keresztapjaival nem nagyon lehet brutalitásban felvenni a versenyt. Lehet, hogy az Angelmakerben változatosabb és vérhányósabb volt a vokál, a Suffocationben van valami megfoghatatlan plusz. A nyers erő, a korai lemezek thrashes hatásai, a technikás, de mégis oldschool, könnyen headbangelhető témák ötvözete ez, ekkor pedig nem számít, hogy a szett mennyire hasonlított a múltkorira, ha szereted a műfajt ezt addig és annyiszor kell átélni, ahányszor csak lehetséges. Ki tudja meddig működik még ilyen precizitással a gépezet. Egyelőre lassulásnak nyomát sem mutatják, a Suffocation koncerten és lemezen is csúcsformában van.

Fotók: Lányi Kristóf. További képek itt: Suffocation, Angelmaker, Fuming Mouth.