Amikor a Shinedown idei Attention Attention lemezének megjelenése előtt publikussá vált, hogy az új lemez turnéja érinteni fogja Budapestet is, azonnal lecsaptam a szerkesztőségi jegyre. Az más kérdés, hogy amire a koncert napjához értünk, a korábbi hetek által bevitt gyomrosok miatt a legkisebb bajom is nagyobb volt, hogy bulikázzak egyet a Barbába. De mivel idén alig voltam koncerten, erőt vettem magamon - meg búcsút a családi közös délutántól - és kocsiba pattantam és egy laza két órás krúzolás után a Trackben ácsorogjak.
Az előzenekar a műsorát mérsékelt nagyságú tömeg előtt kezdte meg, a számomra tök ismeretlen hazai New Friend Request igyekezett bemozdítani a publikumot. Pedig egész fasza újhullámos muzsikát toltak, jól is szólt, bár a frontember hangjából nem sokat hallottam, de “kárpótolt” helyette búrája, amivel úgy nézett ki, mint a klasszikus első Mad Max film főgonosza… na de ne cinkeljem már, mert tökre jó arcoknak tűntek.
Már kezdtem a tömegben saját magányomban elmerülni, amikor ismerős sporttárs talált meg és gyorsan toltunk egy ampulla mindenmentes löttyöt a fejünkbe. Így eldumálgatva nem is volt nagyon idegesítő az a fél óra, amíg végre az est főszereplői a színpadra léptek.
Majdnem fél kilenc is lehetett, mire beindult a buli, de aztán onnan nem nagyon volt pardon. Tökéletes hang, tökéletes nyitás a Sound Of Madness, Bully, Cut The Cord hármassal: mindenki ugrik. A dalok között Brent Smith, a banda frontembere tartott pár perces performanszokat, de egyrészt ezek nem voltak izzadságszagúak, tökre természetesen tolta őket, plusz közben a társak zenéltek a háttérben, ettől az egész úgy tűnt, mintha egy filmet narrálna. Amúgy is iszonyatos nagy hangja van csávónak, szóval ezek a részek is ültek nagyon. Itt kell megemlíteni Brent szuggesztív személyiségét, amivel olyan kapcsolatot épített ki és tartott fent a közönséggel koncert alatt, ami egészen páratlan. A pár nappal ezelőtti német bulihoz képest töredéke volt a magyar közönség, de ez őt látszólag nem zavarta, imádta a munkáját.
Szépen szórták a dalokat az új lemezről, a régebbi albumokról, mondjuk az I’ll Follow You alatt volt idő megnézni, hogy angolok éppen úgy küzdenek Tunézia ellen, mint a disznó a jégen - a hömpölygő hangulatot kiherélte itt egy kicsit a zenekar.
A következő etapra aztán gyorsan befogták a számat, mert Human Radio az új lemez egyik legjobb dalával csaptak újra a parkettra, majd amikor a State Of My Head előtt az énekes Mózest játszott a tömeggel (szétválasztotta középen, kért magának egy másfél méteres üres sávot, ott sétált és nyomta a stand-upot), aztán zúztunk egyet az Enemies-re, a világ kezdett visszatérni a rendes tengelyébe, kezdtek az én fejembe a helyére kerülni azok a bizonyos darabkák, ami mostanában szanaszét voltak.
A Unity és a Brilliant tempója a koncert végéhez közeledve újra táncos hangulatba kezdte hozni a publikumot, ami Boom-Lay (aka Diamond Eyes) alatt teljesedett ki. Közben még a Second Chance is befért, ami sokkal jobban szólt a koncerten, mint az albumról, vagy akár a klipet nézve... Egészen tűzbe jött mindenki, parádé volt. Ezt szerintem indokolatlanul leverte a Lynyrd Skynyrd feldolgozás nótája a Simple Man, ami egy szál gitárral kísérve ugyan tök jó szólt, de kiszedte a boogie-t a lábamból. A végére még egy gyors darálás az új lemezről, kipörgették a Devil-t és vége.
Tényleg. Ilyen hirtelen lett fájront. Szétdobálták a relikviákat és pont. Se ráadás, se visszataps. Jöttek a road-ok és szétcsavarozták a technikát. Nem nyomott ugyan mellbe ez a tény, mert így is egészen komplett koncert élményt kaptam és ez a csomag bőven elég volt ahhoz, a következő napokhoz energiát adjon. A Shinedown zenéje nagyon messze van attól a zenei világtól, amit általában hallgatni szoktam, de itt a hangsúly az ‘általában’ kifejezésen van. Amikor nem az ‘általában’ van, akkor viszont ott van és jön és segít, koncerten pedig egyszerűen tökéletesek.
FOTÓK: MÁTÉ ÉVI, Photographic.hu. További képek ITT.
