Utoljára akkor voltam ennyire izgatott koncert előtt, mikor a Roger Waters The Wall koncertjére galoppoztam. Egy életre szóló Pink Floyd élő show hiánya okozta kínokat aztán végül Waters megalomán viziója csillapította és most úgy hozta a sors, hogy újra egy olyan produkciót tudok kihúzni a bakancslistáról - az utolsók egyikét -, amihez olyan hang- és látványvilág kapcsolódik, amire már rágondolva is folyik a nyála az embernek. A különlegesség érzését tovább növeli, hogy végre nem egyedül bumlizok, hanem kéz-a-kézben a kedvesemmel, akinek a zenei komfortzónája metal felöli oldala valahol a Rammstein-nel ér véget, nekem pedig a megélt zenei utam kezdetét a német banda világítótoronyként mutatta meg: 15 éves voltam, amikor Sehnsucht megjelent. Szóval ez amolyan randi koncert is (csak nyolc hónapot kellett várni rá a jegyvásárlás óta...), habár a randevú és Rammstein egy kontextusban való használata Lindemann ügye miatt ez időszakban bajos, reméljük nem öregszik rosszul ez a mondat - de erről ne többet.
És persze ennyi Rammstein koncert nélkül eltöltött évet nem lehet leélni fadobozban, tudom, hogy mekkora technikával közlekednek és építenek helyszínt, láttam mindenféle videókat, hogy milyen műsort csinálnak, de ahogyan lépkedünk be a Puskás Arénába csak kezd a gombóc növekedni a gyomromban - kicsit megint tizenéves tini hülyegyereknek kezdem érezni magam. Az Arénának különleges atmoszférája van - ez már válogatott focimeccsen átélhető, annyira közel a küzdőtér, hogy szinte a pályán érzed magad. Tökéletes helyszín lesz egy Rammstein dupla koncertnek...de egy gondolat nem hagy nyugodni: ha a gólörömnél a talpam alatt éreztem, hogy "leng az Aréna", mi a tököm lesz itt egy Rammstein buli alatt?!
A hömpölygő tömeget látva azért kicsit aggódtam, hogy a szigorú jegyellenőrzési szabályok (névre szóló jegyek, aminek egyeznie kellett az igazolványon szereplő névvel) miatt a bejutás lassú lesz, de a szekusok rugalmasan álltak ehhez a problémához (értsd: jólvanazúgy), így gyakorlatilag megtorpanás nélkül jutottunk be - még én futottam az egyik sárga trikós után, hogy "nézd már meg a személyimet, ha már előszedtem..."
Az előzenekari feladatokat a turné során a német nagyágyúk előtt egy kéttagú formáció, az Abélard látta el. Két nagyon ügyes fiatal francia zongorista csajszi egy külön kisebb színpadon, mintegy zárványként beleolvadva az embertömegbe igyekezett megragadni a közönség figyelmét. A büfé elől nagyon nem hallottam őket, sőt a Rammstein első dalának első másfél percét se - köszönhető a büfé személyzetének, akik idegtépő lassúsággal végezték munkájukat. Nem is sikerült a helyünkre vergődni, vagyis inkább nem akartunk kb. húsz emberrel a sorban kicseszni, így leültünk két szabad helyre és a Links 2 3 4-t már ott tapostam üvöltve. Az ideálisnál kissé távolabb ültünk a második szinten, de így legalább teljes pompájában meg tudtuk csodálni azt a monstrumot, amit a stadion közepére építettek. Onnan mint egy fémből épült kastélynak látszott, (nekem az Ember a Fellegvárban ugrott be róla...), amiből aztán az este folyamán fény-, láng- és szikracsóvák ezrei repültek az ég felé. A Bestrafe Mich-Giftig-Sehnsucht triónál már nagyjából úgy éreztem magam, mint a kisgyerek, aki visszakapta kedvenc játékát.
A Mein Herz Brennt dallal a pirotechnika részleg is megkezdte a munkát: előbb Lindemann kezébe került egy fáklya, aztán pedig szépen a küzdőteret körbeölelő oszlopokról kezdtek felfelé törni a lángok és persze innen már nem nagyon megállás! A Puppe alatt egy bazinagy babakocsi kapott lángra, a Mein Teil alatt az üstben Flake-et igyekezte megfőzni Lindemann válogatott tüzet okádó fegyverekkel. A Du Hast, de főleg a Sonne alatt pedig úgy befűtöttek, hogy a stadion bármelyik pontján érezni lehetett a hőhullámokat - mintha valóban a Nap pusztító erejét akarták volna prezentálni.
A Deutschland diszkó és metal változata egy újabb vizuális bomba nyitányát jelentette. Előbbit leginkább a Richard Kruspe hozta le, miközben a többiek sötét ruhájukra ledcsíkokat szerelve úgy néztek ki, mint pálcika emberek egy Tron-szerű világban. Aztán szépen a sötét rászállt az arénára, így átalakult a stadion hangulata is. Ugyan a Deutschland és a Mein Teil talán egy picit mérsékeltebb sikert aratott, viszont a Du Hast és a Sonne az első felvonás csúcsdíszei lettek! Őrületes tűzijáték, lángok és robbanások - akciófilmek nem dolgoznak ennyi tűzzel és lánggal.
Kis szünet jött, ahol a főleg küzdőtéren lévők szórakoztatták magukat és a stadion publikumát: jól szerkesztett vágóképek kivetítése közben mókáztunk, miközben a bandatagok valószínűleg kicsit pihentek egyet.
Említettem, hogy az előzenekarról lemaradtunk, ám a második felvonásban sokkal többet kaptunk tőlük. Zseniális, hogy mennyire organikusnak hatott az a megoldás, hogy a Rammstein koncert közepén a Abélard és Lindemann együtt adják elő az Engelt egy külön kis színpadon, hogy a csajok zongorán kísérik - zseniális megoldás. Aztán az már csak a meggy a habon, ami a tortán volt, hogy a kis külön színpadról a zenekar tagjai felfújható gumicsónakokon "eveztek" vissza a nagy színpadig, a tengert pedig az álló szektorban lévők kezei adták. Ámulat! Ezen a ponton komolyan elgondolkodtam, hogy koncerten vagyok, vagy színházban. A második felvonásban még megdörrent az Ausländer, a Du riechst so gut és az Ohne dich, csupa-csupa nagy kedvenc.
A ráadás ráadásaként - itt már bőven két órája ment a buli - még három dalt kaptunk, a Rammstein öndefiniáló dalával szakították ránk a hangfalból az erőt, amit Ich will követett, senki nem lepődött meg, mikor szinte felrobbant a stadion az üvöltő tízezrekről, majd stílusosan a Adieu zárta az estét, de olyan fináléval, hogy az agyam egy részét otthagytam a széken.
És az eredmény? Átmeneti halláskárosodás, még most is sípoló fülekkel, terheléses teszt a retinának és némi rekedt hang a sok üvöltéstől. Viszont amennyire vártam ezt a koncertet és az élményt, annál több kérdés hagyott válasz nélkül, vagy hozott újakat a Rammstein. Például: hogy lehet egy koncertet ennyire tökéletesre polírozni, gyakorolni? Hogy nem gyullad ki senki a koncert alatt? Hogy lehet ennyi idős zenészként így elánnal tolni ezt a műfajt?
A ma esti buli gyakorlatilag egy életmű koncert volt, szépen keverve a dalokat szinte az összes albumról, talán csak a Rosenrot maradt ki. A szinte teltházas Puskás Aréna (iszonyat sokan voltunk) pedig szem- és fültanúja volt korunk egyik, ha nem a legjobb koncertzenekarának a műsorának. Ami leginkább koncert, de majd' ugyanennyire színház is volt, néha pedig polgárpukkasztó performansz, vagy egyszerűen csak egy élőszereplős szatíra. A másodpercre kiszámított műsor nem hagyott teret a közönséggel való parolázásra, egy kurta "Köszönjük, jó estét"-re futotta a végén, mielőtt a mennybe mentek és ott felrobbantak (nem vicc: tényleg ez volt a vége!). De őszintén nem is hiányzott ilyesfajta interakció ezen az estén.
Ha az lenne, hogy valami okból többé nem tudnék koncertre járni, akkor boldog lennék, hogy ez volt az utolsó koncert, amit láttam élőben. Életem legjobb koncertélménye volt, a bakancslistám elejéről, minden percében hibátlan. Ha majd a kisunokák felkérdezik az öreg, kicsit húgyos-büdös énemet anno, hogy "Papa, voltál Te valaha koncerten?", akkor valószínűleg ennek a estének az emlékeiből igyekszem majd nekik egy mozaikot összeilleszteni.
A fotók nem a helyszínen készültek. A képeket Matthias Matthies és Jens Koch Photography készítette.
