A Ghost egy különleges koncertfilmen örökítette meg az Impera lemezüket követő arénaturnét, mielőtt nekiállnak a következő albumnak. A filmet a múlt héten mutatták be néhány kijelölt moziban, most elmesélem, milyen volt.

Alapos hírverés előzte meg a Rite Here Rite Now (milyen menő szójáték) koncertfilm érkezését. Mozis vetítések, többféle előzetes, egyedi merch, sőt, egy új dal megjelenése hergelte a rajongókat. Akik el is olvasták a híreket, és nemcsak a videókra meg a képekre kattintottak, azt is megtudhatták, hogy a tavaly szeptemberben, Los Angelesben felvett dupla koncert felvételeit további történetmesélős elemekkel gazdagították. Láttunk már ilyet jó 10 éve a Metallicától (Through the Never), nem beszélve a Beatles klasszikus filmjéről (A Hard Day’s Night), de végülis a Slayer „búcsúkoncertje” is hasonló formában és csatornákon jelent meg. A Ghost számára előny ebből a szempontból, hogy a zenekar munkássága amúgy sem szűkölködik történetmesélős elemekben.

A korai időkben a főnök-dalszerző-énekes Tobias Forge és a zenekar összes tagja névtelenségbe burkolózott. A zenészek maszkban, névtelen démonként (nameless ghoul) jelentek meg, Tobias pedig mint Papa Emeritus, black metal bandákat idéző arcfestéssel, püspöki (érseki?) ruhában szerepelt a fotókon, sőt, a koncerteken is. Ehhez képest a zene a kezdeti doomos, dallamos metaltól eljutott az aréna rockig, szóval van némi diszkrepancia a kinézetük és a muzsikájuk között. A pápa karaktere minden albumcikus alkalmával változott, és a démonok fazonja is rendszeresen frissült. A Ghost háttértörténete nemcsak a lemezeken, de egy rövidfilmekből álló sorozatban is megjelenik. Számomra egyébként a legötletesebb fordulat az volt, amikor kiderült, hogy a mostani pápa apja, Papa Nihil már a hatvanas években megalapította a zenekart, sőt, fel is vettek két dalt akkoriban, ezek a Kiss the Go-Goat és a Mary on a Cross. Fontos azonban, hogy ezek ismerete nélkül is érthető és élvezhető a Rite Here Rite Now, a film elején ugyanis kapunk egy Star Wars-stílusú rövid összefoglalót.

Előtte azonban megjelent a vásznon egy visszaszámláló, és egy férfi, aki arra kérte a nézőket, hogy ha nem bírják ki mobilozás nélkül, most kapnak 2 percet, hogy felvegyenek valami nagyon minőségi és értékes tartalmat, sőt, a képen levő QR-kód segítségével fel is tölthetik a zenekar szerverére, akik majd azt csinálnak vele, amit akarnak. De ha lefutott a visszaszámláló, lesznek kedvesek eltenni a telefont és élvezni az előadást. Láss csodát, a trükk működött, a szokásosnál fiatalabb közönség kibírta ezt a bő két órát kisképernyő nélkül. Számomra külön pluszbónusz volt, hogy a prágai Kino Světozor, afféle művészmoziként, nem árul nachost meg popcornt (csak kávézójuk van), vagyis úgy nézhettem meg a filmet, hogy közben nem egy sertéstelepen éreztem magam a folyamatos csócsálás és szörcsögés miatt – köszönöm. Az érem másik oldala, hogy a mozi hangrendszere jócskán elmarad egy multiplexétől, de ez nem ment az élvezhetőség rovására.

A film háttérsztorija az, hogy Papa Emeritus IV (úgy is mint Cardinal Copia, barátoknak csak Cardi) mandátuma lassan lejár. Miután kifut az Impera lemez turnéja, le kell köszönnie, hogy átadja a helyét az új pápának, aki majd a következő albumciklus idejére lesz a Ghost frontembere. Ez nagyon nincs ínyére, a leköszönés ugyanis nemcsak azzal jár, hogy többé nem koncertezhet, hanem bizony azzal is, hogy utána egy átlászó koporsóban, tetszhalott állapotban lesz, mint elődei. A film végig úgy épül fel, hogy amikor néhány dalonként kijön a backstage-be átöltözni, az apja, Papa Nihil szelleme, és az anyja, Sister Imperator különféle eszközökkel próbálják győzködni, illetve lelket önteni belé. Bár Tobias nem a világ legnagyobb színésze, továbbá az aktuális karaktere eleve egy pojáca, a dolog működik. Fenn tudják tartani az érdeklődésünket, még egy kis érzést és drámaiságot is csempésznek a háttértörténetbe.

A lényeg azonban mégis maga a koncert, ennek felvétele tölti ki a bő kétórás játékidő zömét. Ha valakit nem érdekel ez az egész pápás-kardinálisos hajcihő, a Rite Here Rite Now tökéletesen működik koncertfilmként is, sőt. A KIA Forum aréna nagyjából a mi Arénánkkal egyméret, talán nagyobb is valamivel, ebben sikerült dupla teltházat produkálni. A koncerteket nagyon sok kamerával rögzítették, az oltárt idéző hatalmas színpadon legalább 8 zenészt látunk, van piró, második színpad, bitang a látvány. A vágás végig klipszerű (=kapkodós), emiatt nehezebb követni a történéseket, én személy szerint hálás lettem volna valamivel több nagytotálért vagy hosszabban kitartott snittért. A démonok ufószerű maszkban játszottak, ugyanúgy mint az európai koncerteken, Papa IV pedig legalább ötször öltözött át a koncert alatt. Ebben a miliőben sikerült mégis egy őrületes házibuli hangulatát megteremteni – miközben a másik szálon Papa IV folyamatosan tépelődik és retteg a visszavonulástól.

A vizualitás mellé remek hangzás társul, élő, dobhangsúlyos a keverés, habár nincsenek illúzióim az utómunka volumenét illetően. A közönséget is jó hangosan halljuk, ha már a nemek aránya a rockkoncerteken megszokottakhoz képest erősen a lányok felé tolódott. Kevésbé kacifántosan fogalmazva: sikongatnak, mintha muszáj volna. A zenekar feszesen, összeszokottan játszik, és bár az arcukat nem látjuk, így is elhisszük, hogy élvezik. Tobias pedig lubickol a szerepben, néha össze is zavarodunk, hogy akkor ő most egy rocksztár, vagy az aktuális pápa, esetleg mindkettő egyszerre. A koncert vége felé intézett egy rövidebb köszönőbeszédet a rajongókhoz, itt kicsit ki is esett a szerepből.  

A dallista jó hosszú, és amennyire lehet, ügyes kompromisszum eredménye. Az akkor friss Impera nagylemez jórésze elhangzott, hiszen annak a bemutató turnéja zajlott. Jó ideje kötelező elem a két „1969-ből ittmaradt” dal, sőt, a Mary on a Cross a zenekar legnagyobb slágere lett. De még az első lemezt is megidézték a Ritual dallal, a másodikról három is elhangzott, közte a kihagyhatatlan Year Zero. Annak azért volt egy húzása, amikor a teljesen vörösbe borult arénában egyszerre kiáltották sokezren, hogy „Hell Satan.” Én titkon reménykedtem, hogy felbukkan a Monstrance Clock mint korábbi koncertzáró, de ezt mára kiszorították az azóta érkezett slágereik.

Ha nem lett volna elég a látvány, a slágerparádé és a háttérsztori, volt még néhány emlékezetes intermezzo is. A Twenties dalban egy csoport táncos jelent meg a színpadon csontvázas kezeslábasokban, ráerősítve a dal musical-es jellegére. A Mary on a Cross alatt egy animált rövidfilmet láttunk, ami Papa Nihil és a későbbi Sister Imperator viharos megismerkedését meséli el. Belefért egy feldolgozás is, az If You Have Ghosts dalt egy második, kisebb színpadon énekelte Tobias, zongorás és csellós kísérettel. Aztán eljött a koncert vége, Papa IV pedig bevágta a durcit, hogy ennyi volt, nem lesz ráadás. Az anyja ekkor, igen határozott hangnemben megparancsolta, hogy fiam, márpedig kimész, és olyan ráadást nyomsz, hogy csak na. A megszeppent pápa nem tehetett mást, pedig már felvette a „koncert utáni” zakóját, de visszament, és egy rövid beszéd után lezavarták a Kiss the Go-Goat, Dance Macabre (erre visszatértek a táncosok is), Square Hammer hármast. Ez azért erősen alátámasztja, amit mindig is gondoltam a zenekarról, miszerint az alapokat itt az erős dalok adják, a púder meg a körítés csak adalék, és nem fordítva – most rátok nézek, kedves vikinges-kalózos-sárkányos tucatbandák. Ahhoz képest, hogy a másfél évtizedes karrierjükkel és az öt nagylemezükkel szinte fiatalnak számítanak, képesek egy teljes koncertprogramot slágerekkel és csúcspontokkal kitölteni. Lehet utánuk csinálni.

No de mi történt a koncert után? Ha extra-érzékeny spoilerfóbiás vagy, akkor ugord ezt a bekezdést, habár úgy igazából nem sok minden derült ki. Papa IV végül megúszta, hogy üvegkoporsóba tegyék, és bár többé nem lehet a Ghost frontembere, új feladattal bízták meg. A közben elhalálozott Sister Imperator búcsúleveléből derült ki, hogy ő lesz a teljes klérus új vezetője, Frater Imperator néven. A következő Ghost lemezen és turnén tehát új pápa lép színre, akit egy füstüveg ajtó mögött, homályosan láthattunk egy villanás erejéig. Megtudtuk azt is, hogy Papa Nihil 1969-ben egy harmadik dalt is felvett, ez a The Future Is a Foreign Land – ez szólt a végefőcím alatt. Ugyanitt felfedték a névtelen démonok kilétét is, de ember legyen a talpán, aki bármit felfogott a 2 másodpercre felvillantott névlistából.

Nagyon jól szórakoztam a Rite Here Rite Now alatt, és ahogy láttam, a Kino Světozor jó 200 fős aznapi publikuma is. A koncert(ek) hanganyaga július 26-án jelenik majd meg, de szerintem csak idő kérdése, hogy egy DVD/Blu-ray kiadványt is bejelentsenek. A remek koncert és -látvány mellett tovább építették a Ghost-univerzumot, mindezt jó adag humorral fűszerezve – gondolok itt olyan szóviccekre, mint a popecorn például. De az egész kicsit sem volt erőltetett vagy izzadságszagú, miközben nyilván minden részletét előre megtervezték és százszor elpróbálták. Nem is puffogtatnám azt a közhelyet, hogy ez egy precíz szórakoztatóipari gépezet (nyilván az, nem kell zseninek lenni, hogy rájöjjünk), mert nem az a lényeg, hogy hány kamion szállítja a felszerelést, vagy hányszáz méter kábel tekereg a színpad alatt, hanem hogy az a rajongó, aki kifizet 100-150-akármennyi dollárt a belépőjegyre, az elégedetten távozik-e. Szerintem a válasz igen, és ennek a legfontosabb előfeltétele továbbra is az, hogy Tobias rohadt jó dalokat ír. Nagy kérdés, hogy tudnak-e még tovább fejlődni, az arénák után stadionokat is megtölteni, ez is ki fog derülni néhány album és pápa múlva. De ha a dinoszauruszok kihalása után lesz még egyáltalán olyan, hogy rocksztár, akkor Tobiasnak elég jó esélye van rá, hogy az egyik ő legyen.