Sokat kellett várni Báthory Zoltán és a Five Finger Death Punch 2020-as hazatérésére. Azóta rendszeres vendégek nálunk, az érdeklődés azonban most sem csökkent, bebizonyították, hogy még mindig az Arénában a helyük.
Lényegesen fajsúlyosabb neveket hoztak magukkal ezúttal, mint 2 éve. A sheffieldi Malevolence legújabb albuma (Malicious Intent) megjelenésekor lopta be magát a szívembe. Azóta is rendszeresen pörög az a lemez nálam, ugyanis olyan kitörő energiabombáról van szó, amelyhez rég volt már szerencsém. Vegyél egy jó nagy adag régisulis hardcoret Madball/Terror vonalon, öntsd nyakon groove orientált riffekkel, szóköpködős vokálokkal és meglepően zseniális, sludge jellegű tiszta énekkel. Láttam már egyszer őket tavaly, hasonlóan rövid programmal, de tudtam, hogy már csak miattuk megéri eljönni.
Így is lett, bár nem mondom, a körülmények összefogtak ellenük. A Fűrész intro után a kezdősoroknál Alex mikrofonja egyáltalán nem működött, a hangosítás pedig végig gyengélkedett, de a legzavaróbb egyértelműen a borzasztóan kevés hangerő volt. A Higher Place mágikus lírája (mert hogy néha ilyen számokat is írnak) jóval kevésbé volt átütő így, hogy közben folyamatosan hallottam, hogy az Aréna negyede vígan beszélget. A súlyosabb daloknál azért egy fokkal jobb volt a helyzet, abból pedig volt bőven: Life Sentence, Still Waters Run Deep, Keep Your Distance, Self Supremacy, On Broken Glass... kellett egy kis noszogatás, de azért csak beindult a pit is a "good friendly violent fun" jegyében, mert az tény, hogy nyugton maradni ezekre a dalokra közel lehetetlen. Konan Hall énekes/gitárost külön kiemelném, albumminőségben hozta a tisztákat! Bármikor megnézném őket újra, remélem legközelebb már headlinerként!
15 perc átszerelés és jött is az Ice Nine Kills. Névről ismertem őket, de csak a koncertre készülődvén adtam igazán esélyt nekik. A banda magát "theatricore"-ként aposztofálja, amiben bőven elférnek egymás mellett a pop-punkos refrének irgalmatlan breakdownokkal karöltve. Hamar megtetszettek nekem is, az pedig a zenéjük fogósságáról magáért beszél, hogy mennyi dal volt ismerős élőben is, pedig csak háromszor pörgettem le a setlistet.
Őket már jelentős hazai rajongótábor várta, az első hangok után pedig megnyugodhattam, az ő koncertjük már optimális hangerővel és bivaly keveréssel szólt, ritka amikor ennyire tisztán kivehető minden hangszer. A theatricore elnevezés pedig nem véletlen, szinte minden dalhoz tartozott egy precíz koreográfia, tele horrorfilmes utalásokkal és gyakran ezek színpadi megjelenítésével. Például a Savages alatt megjelent a texasi láncfűrészes, annak rendje és módja szerint pedig nem félte használni kedvenc játékszerét.
Őszintén szólva néha olyan gyors egymásutánban történtek ezek a jelenetek, hogy csak kapkodtam a fejem, hogy hova nézzek. Nekem kicsit túlzás volt, van annyira jó a zenéjük, hogy önmagában is megállja a helyét, ugyanakkor meg is értem, a horrorkörítés is biztos bevonzott már jó sok rajongót, a közönség pedig láthatóan zabálta őket.
A Hip to Be Scared és a Rainy Day nyitópárosa tökéletes kezdés volt, Spencer-en pedig meglepődtem mennyire jó a hangja élőben is, és frontembernek sem utolsó, de a többiek is nagy elánnal rohangálták körbe-körbe a színpadot, itt tényleg nem volt egy perc üresjárat sem. Csak a legutóbbi 2 albumra koncentráltak, és elég impresszív, hogy csupán ennyiből össze tudtak rakni egy 13 dalos programot, amit túlzás nélkül nevezhetünk slágergyűjteménynek. Engem teljesen meggyőztek, várom őket vissza!
Fél 10-kor pedig a főattrakció is kezdetét vette, kicsit unortodox módon intró nélkül egy mini dobszólóval, amihez folyamatosan csatlakozott a többi hangszeres, végül pedig természetesen Ivan és kezdődhetett a cirkusz. Túlzás nélkül írom, hogy ekkor felrobbant az Aréna, legalábbis ahol én álltam, még egyhelyben megállni sem lehetett 2 másodpercnél tovább, a pogó pedig a balladákat leszámítva végig fortyogott. Néhányan túlzásba is vitték, több verekedés is kitört közvetlen mellettem, de szerencsére sikerült időben szétválasztani mindenkit. (Pont a napokban láttam egy finn fesztivált, ahol a közönség sűrűjében is áll pár biztonsági őr, talán annyira nem is hülyeség.)
De ennyit a kellemetlenségekről, a hangosítás maradt az INK szintjén, azaz továbbra is tökéletes volt. Jó sok nagyágyút készítettek be a koncert első harmadába, egymás után ellőni a Lift Me Up – Trouble – Wash It All Away – Jekyll and Hyde – Sham Pain kombót nem semmi, talán ezek is szólták a legnagyobbat, még Ivan is meglepődött, milyen hangosan énekel a közönség minden szöveget! Hivatalosan egyébként ez az Afterlife lemez turnéja, de nem erőltették az anyagot igazán, csupán 2 dalt játszottak róla, a F8-ről az elődjéről pedig konkrétan nullát. Én személyesen mondjuk ezt nem bántam, a régebbi dolgaikkal jobban tisztában vagyok. Az új lemezes IOU egyébként meglepően nagyot szólt, biztos hogy nagy közönségkedvenc lesz belőle a jövőbeli turnékon is.
A setlistbe belecsempésztek pár csemegét is, a The Way of the Fist albumos Salvationt például több, mint 10 év után vették elő ezen a turnén, a The House of the Rising Sun pedig nemrég debütált és Budapesten is hatalmas sikert aratott. Tippem szerint a szokásos Bad Company ezért maradhatott most ki, nem akartak több feldolgozást is a műsorba.
A pirót most teljesen mellőzték, de a hangulat így is elég forró volt, és úgy gondolom, hogy a látványra sem lehetett panasz. Végig nagyon szép és ízléses volt a fénytechnika, főleg amikor a lézereket is bevetették! A banda is kifejezetten jókedvűnek tűnt, de Zoli miatt nyilván minden budapesti koncert egy kicsit különlegesebb a többitől. Így esett meg az is, hogy a Burn MF után Ivan hosszan sztorizott arról, hogy Zoli mindvégig mellette állt a legsötétebb pillanataiban és végtelenül hálás neki… majd folytatta azzal, hogy most valami nagyon fontosat fog mondani és ezt mindenki vegye videóra: „Ez volt az utolsó koncertem a Five Finger Death Punch-csal…”. Na itt tényleg mindenki meghökkent és lélegzet visszafojtva figyelt, hogy ez meg mégis micsoda. Persze, kiderült, hogy poén volt az egész, úgy folytatta: „anélkül hogy tortát adnék neki!” Ekkor valóban ki is gurult a színpadra egy piros-fehér-zöld színekben pompázó torta, Zoli pedig még próbálta feldolgozni a sokkot, egy pillanatra ő is elhitte, hogy akkor és ott kilép Ivan.
Ezután még sokáig repkedtek a poénok… és a tortadarabok is, a nagyrészét a közönség kapta, de felhívtak pár gyereket is a színpadra, akik kulturáltabb környezetben kóstolhatták meg. Így érkeztünk el a Wrong Side of Heavenig, ami persze, hogy az egész este legnagyobb össznépi együtténeklését eredményezte. Mindig a 5FDP koncertek egyik csúcsa! Ezután még megkaptuk az utóbbi években méltatlanul elhanyagolt War is the Answer albumos Hard to See-t, a korai Death Punch egyik legnagyobb slágere, de érdekes módon úgy éreztem ezt kevesebben ismerték, azóta jó sok dalt írtak már, amik túlszárnyalták ennek a népszerűségét.
Rövid levonulás, majd az Under and Over It – Never Enough – The Bleeding hármasával zárult a show, előtte még Ivan kiosztotta a baseball ütőjét, de igazából az egész koncert alatt kidobálta a közönségnek a ruhatára nagyrészét. A pengetőkkel is bőkezűen bántak, ennyit még sosem láttam a mikrofonállványokba szúrva. Végig nagyon jó hangulatú este volt, Zoli arcáról nem nagyon lehetett letörölni a mosolyt, ez pedig extrán ráragadt a közönségre is. Ha folytatódik a hazai koncertek sémája, 2 év múlva találkozunk ugyanitt! Ha pedig még több Five Finger Death Punch kontentre vágytok, olvassátok el a pár nappal ezelőtti Zolival készített interjút! Link
FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF
További képek ITT.
