Késői érkezőként csodálkoztam rá az ausztrál Caligula’s Horse-ra… bár a rácsodálkozás némiképp túlzó kifejezés. A Brisbane-i négyessel ugyanis első ízben a január végén megjelent hatodik nagylemezük apropóján ütköztünk.
A Charcoal Grace kapcsán már felskicceltem az ilyen-olyan formában dokumentált előzményeket. Azok felgöngyölítésének feladata előttem is ott tornyosul, pontosabban tornyosult, mivel azóta az idei újrakiadás révén az eggyel korábbi koronggal is sikerült behatóbban megismerkednem. A Rise Radiant ugyanis nem a diszkográfia soron következő darabja, hanem az idei lemez közvetlen előzménye, melyet az Inside Out a nyár elején újra leporolt, és CD verzióban az európai piacra koncentrálva újra kihozta azt.
A négy évvel ezelőtt CH felállás egy pont kivételével megegyezett a jelenlegi négyessel, az ausztrálok azt a lemezt az időközben lemorzsolódott Adrian Goleby másodgitárossal készítették. A kreatív központra nézve ez a járulékos körülmény semmilyen befolyást sem gyakorolt. A kezdetektől fogva a zenekar két alapítója, az énekes Jim Grey és a gitáros/énekes Sam Vallen a dalszerzés fő felelősei. A Rise Radiant tehát 2020 tavaszán, a lehető legrosszabb időpontban, a koronavírus járvány okozta lezárások csúcsán jelent meg. Elsikkadt lemeznek ennek ellenére nem nevezném, mivel a különféle nemzetközi fórumok részéről kellő számú és szinte kizárólag pozitív visszacsatolást kapott. Hozzám ugyan akkoriban nem jutott el, de abban a zavaros időszakban ennek több összetevője is volt.
A következmény (Charcoal Grace) tükrében párhuzamot vonni az előzménnyel, elhibázott lépésnek tűnne, így most az idei lemeztől a lehetőségekhez képest igyekszem függetleníteni magam. Ez esetben pedig a Rise Radiantot jegyző Caligula’s Horse sarokköveiként olyan neveket kell említenem, mint a Pain Of Salvation, a Haken vagy a Leprous, azaz az ausztrálok ezen lemezén is naprakész, de kevésbé bátor progresszív rock/metalról van szó. A fő erősség a változatos vokálmunka mellett az egészséges mértéket öltő magamutogatás, azaz épp annak hiánya, tehát végsősoron az önmérséklet. A sokszínű ének és a dalokban gondolkodás célzata ki is jelöli a csapásvonalat.
Tudtommal nem konceptalbummal van dolgunk - ha mégis tévednék, annyiban jó úton kell, hogy járjak, hogy az egyes dalok a zenei oldal felől nézve önállóan is megállják a helyüket. A zenekar tehát kerüli a szélsőségeket, ezáltal kellemes környezetet teremtenek a hallgatónak, esélyt adva a témákba való belemerülésbe, de megadva a lehetőséget a sokszor kárhoztatott háttérzenei szerepre is. Ez a fajta elmélkedős, belefeledkezős, egyesek számára bizonyára túlságosan is kiegyensúlyozott progresszív rock/metal hosszabb távon hajlamos unalomba fulladni.
A Rise Radiant esetében a lemezhosszt (számomra mindig üdvözlendő módon) a bő háromnegyed óránál húzták meg. A négy-ötperces, dalszerű progresszív rock/metal szösszenetek szép számmal szerepelnek a korongon, ahogy nem meglepő módon egy nagy(obb) eposz zárja a történetet. A nyitó The Tempest – Slow Violence páros valahogy úgy viszonyul egymáshoz, mint a legjobb éveiben járó Circus Maximus a 2002 környéki Pain Of Salvationhöz. Riffelős prog. metal mindkettő, de még az első visszafogottan slágeres, az utóbbi bátrabb hangszerelési megoldásokat vet be, és vokális téren is sokszínűbb. A hangulatváltásokra építkező Salt kicsit még rá is erősít az utóbbiakra. A Resonate lírai közjátéka után hasonló szellemben jön a folytatás; a következő hármas forgatókönyve szinte egy az egyben megegyezik a nyitó daltrióéval. A végkifejletként érkező, tízperces The Ascenttel a kelleténél többet markoltak; mint megtudtam, a kevesebb néha több, de a több mindig több… Ehhez jön még két bónusztétel. Az első, a Peter Gabriel által jegyzett Don’t Give Up sokak előtt ismert lehet, az utóbbi pedig inkább odahaza csenghet ismerősen, az új-zélandi Split Enz szerzeményéről lévén szó. Ha cinikusan akarok fogalmazni, ezek a ráadások csak a lemez hosszához tesznek hozzá, a jelentőségük vajmi kevés.
Az összkép azonban a Rise Radiant esetében vastagon pozitív, a cucc szó szerint hallgattatja magát. Nem lenne fair számon kérnem a négyesen az eredetiség hiányát, hiszen ha ezen szőröznék, akár minden kortárs lemezt pellengérre állíthatnék. A ’90-es évek vége felé ez a cucc egy bátor anyagnak minősült volna, mai viszonylatban azonban ez kockázatok nélküli progresszív muzsika, melyen az újítási törekvést – azaz annak hiányát – nem feltétlenül kell számonkérni, az erre a világra fogékonyaknak érdemesebb csak simán rácsatlakozniuk a megfelelő hullámhosszra.
