Az amerikai Warlord még a 80-as évek elején alakult, és hagyományos, dallamos (power) metalban utaznak. Bő négy évtizedes pályájuk csaknem kétharmadát hibernációban töltötték, most azonban visszatértek egy különleges albummal.
A Warlord legismertebb tagja, egyben egyik alapítója Mark Zonder dobos, akinek a neve a Fates Warning nevű legendás progmetal csapat kapcsán dereng legtöbbünknek. Meg kell említeni a zenekar hammerfallos kötődését is, ugyanis a svéd kereszteslovagok a bemutatkozó albumukon feldolgozták a Child of the Damned dalt, valamint a 2000-es évek elején Joacim Cans a Hammerfall mellett másodállásban itt is birtokolta a mikrofont. A hosszú, évtizedes leállások és a ritka lemezkiadás miatt a Warlord mindig is kult-banda maradt, és a másik alapítótag, Bill Tsamis gitáros-dalszerző 2021-ben bekövetkezett halála miatt úgy tűnt, hogy a banda befejezi a működését.
Aztán tavaly bejelentették, hogy Mark körül új felállás formálódott, és Bill emlékének szentelve egy nagylemezt is készítenek. Ha szigorúan vesszük, az idei még csak a negyedik sorlemezük, bár egyéb formátumú kiadványaik azért vannak szép számmal. A Free Spirit Soar végül idén májusban jelent meg, és a rajta szereplő 10 dal mindegyikét Bill jegyzi. Némelyiknek a szövegét is ő írta, és van olyan is, amelyikben a játéka is hallható, amennyiben sikerült azt a demókról átmenteni.
De milyen zenét rejt a Free Spirit Soar? Régisulis dallamos metált, ami ritkán gyorsul középtempó fölé, és sok billentyűt is tartalmaz. Dúdolható riffek és szólók, helyenként pátoszos ének, az összhatás az átlag power metal zenékhez képest lágyabb, hard rockosabb. A dalokat azonban a gitárharmóniák uralják, ennek kapcsán az Iron Maiden – hogy is mondjam szépen – hallgatóbarátabb korszaka is felsejlik. Giles Lavery énekes hangszíne valamelyest karcosabb, mint a zene alapján várnánk, nem egyszer Axl Rose neve ugrott be vele kapcsolatban.
Bátor módon mindjárt egy hosszú témával indítanak: a Behold a Pale Horse kicsit olyan, mint a Caught Somewhere in Time a Maiden-től, és nagyjából ugyanolyan hosszú is, csaknem beleharap a 8 percbe. A kettes The Rider a gitár-billentyűs összjáték miatt még a többinél is könnyebben emészthető, és Giles dallamai is könnyen utat találnak a belső pufferünkhöz. Érdekes, olyan érzésem van, mintha a szólógitár játszaná a refrént, legalábbis a fő motívum rendszeresen visszatér benne.
A Conquerors a Keeper-korszakos Helloweent idézi, annyi különbséggel, hogy az ének mondjuk Kiske helyett inkább Kai Hansen világához áll közelebb. Több erős pillanat is található a lemezen, most éppen úgy érzem, hogy a The Watchman a kedvencem, de ez még változhat. Az ének valamelyest harapósabb, a riff pedig akár egy Running Wild dalnak is díszére válna. A The Bell Tolls aztán megint az Iron Maiden felségvizeire evez, a Seventh Son/No Prayer korszakot felelevenítve. Végül megint egy nagyobb falat, a Revelation XIX zárja a lemezt, fület simogató gitárharmóniákkal.
Bár a zenekar hangsúlyozza, hogy ez nem egy összeollózott demófelvétel, azért a produkció elég fapados, a pergő például úgy klaffog, mint a South of Heaven lemezen (Slayer, ha esetleg…), de megszokható. Számomra a legfőbb gond inkább az volt, hogy a dalokat túl bő lére eresztették, a 10 tétel csaknem egy órát ad ki, ennyi muníció egyszerűen nincs benne. A végére már repetitívvé válik, néhány dallamfordulat és zenei megoldás szinte cserekompatibilis a másikkal.
Mindezzel együtt a Free Spirit Soar az idei power metal termés kiemelkedő darabja, a keletkezésének háttere pedig még érdekesebbé teszi. Ha kedveled a 80-as évek klasszikus bandáit, vagy az ő gitártokjaikból előbújt második hullám élharcosait, esetleg villantanál a haverok előtt, hogy a Powerwolfon túl is van élet, akkor a Warlord „új” albuma neked szól. Nem hibátlan, nem jövőbeli klasszikus, de az idei mezőnyből így is kitűnik. (Sajnos, beleértve a várva-várt Hammerfall lemezt is, amit volt szerencsém kiadói előzetes formájában hallani, és sajnos megint kapufa lett, de ez már egy másik történet.)
