A kerek évforduló mindig, mindenki életében kiemelten fontos esemény. Nincs ez másként egy fesztivál esetében sem. A harmincadik Rockmaraton eredetileg 2020-ban került volna megrendezésre, a koronavírus azonban elkaszálta, és egészen az idei esztendőig kellett várni, mire végre ismét talpra áll a túlzás nélkül évtizedes hagyománnyá nemesült szabadtéri mulatság.
Az 1991-es csörge-tavi indulás óta három különböző helyszín, valamint számtalan nemzetközi és persze magyar fellépő – a 2021-ben eseti jelleggel tartott Metal Factory a hazai színtér támogatását tűzte ki célul az akkori áldatlan állapotok közepette – a rendezvény mérlege. Mi több, Rudán Joe személyében van olyan zenészünk, aki az összes eddigi Rockmaratonon fellépett, és most sem maradhatott távol.
Az első, ami a Szalki-szigeten idén lenyomott “félmaratont” (értsd: két napot) követően eszembe jutott: egyfelől mintha meg sem történt volna a hosszú kényszerszünet. A felhozatal minden tekintetben 2024-es, azaz naprakész és széles spektrumú volt. Oké, AOR vagy gore-grind csapatra pont nem akadtam, de a tréfát félretéve a kínálat a rock / metal csaknem valamennyi szegmensét lefedte. Dallamosan míves, illetve szélsőségesen brutális irányban egyaránt.
Másfelől mégsem teljesen sikerült a régi kerékvágásba visszarázódni. Az infrastruktúra elegendőnek látszott a tömegszükségletek kielégítésére, még élelmiszerbolt is működött a bejáratnál, ám ott valamiért nem jutottam hideg üdítőhöz a csütörtöki érkezéskor, vagyis röviddel a tényleges kapunyitás után. Általánosságban az étel-és italválasztékon érződött az igyekezet, hogy minőségi ellátásban legyen részük a látogatóknak, a kiszolgáló személyzet azonban mintha nem készült volna fel kellőképpen arra a rohamra, amely a fesztiválokon a headlinerek színre lépése előtt törvényszerűen megindul. Ez pedig hosszú és lassan vánszorgó sorokat eredményezett. Sajnos baleset is történt a hétvége folyamán, ami körültekintőbb előkészületekkel megelőzhető lett volna. Ezzel együtt, amennyire tudom, súlyosabb gikszer nem vetett árnyékot a bulira, úgyhogy a fenti gondok kiküszöbölésével jövőre tovább lehet öregbíteni a jó hírnevet. Hajrá!
Innentől viszont legyen valóban a zenéé a főszerep! A nyitónap nekem a Remorse érczúzásával-fémnemesítésével kezdődött. Oláh Zsoltiék alaposan beizzították a Kohót – a Hollywood itt hangzott el élőben először! –, de az egészen korai időkből származó ‘90-ről sem feledkeztek meg. Nekem, aki mindig Róm Gábriellel láttam a bandát, szokatlan volt Zsoltit frontemberi szerepkörben figyelni a gitározás mellett, de neki már nem új ez a kettős terhelés, lehetett is alkalma visszaszokni hozzá tavaly óta. A mindenkori főnök a “thrashvériség” jegyében felvarrós farmermellényt is magára kapott a műsor vége felé. Ha lesz még folytatás a közeljövőben, igyekszem majd azon is ott lenni. Az Archaic sajátos módon egyetlen eredeti tag nélkül érkezett. Erdélyi Peti emiatt önironikusan a szegény ember Sepulturájaként mutatta be a formációt, amely így is példásan helytállt, bár a hangzás a programjuk általam látott részében igencsak gyengélkedett.
Nos, igen, a három helyszín menetrendje közötti átfedések miatt egy adott zenekar előadásának olykor csak az első vagy második felét tudtam elcsípni. A Metal.hu Arénának egy időre búcsút mondtam, és a Hell Nagyszínpad felé vettem az irányt a Mudfield kedvéért. A szeghalmi srácoknak egy koncertje már régóta napirenden szerepelt nálam, és meg kellett állapítanom, hogy ők az a hazai csapat, amely zeneileg teljesen aktuális, emellett pedig méretes színpadokra termett, érett produkcióval tud kiállni. Az idei Fehér zászló album révén még a jelenlegi pozícióját is meghaladhatja, mindenesetre nem lehetett nem észrevenni, hányan viselnek Mudfield pólót, és hányan fújják a dalok szövegét. Kovácsovics Máté rutinos, gyakorlott frontemberként irányította az akciót, a nótákban megfogalmazott gondolataival pedig láthatóan egy hullámhosszra álltak az egybegyűltek. Sőt, igazi party feeling kerekedett, amire ráerősített az első sorokban pattogó strandlabda is. A Metal.hu-hoz visszatérve belefüleltem a brazil death metal veterán Krisiun trió pokoli töményen megszólaló szettjébe, amely alatt az extrém zúzdára kiéhezett közönség egy része a circle pitet is beindította. Majd irány megint a Hell, ahol a Totális Metal – vagy leegyszerűsítve “Totálgép” – repített vissza a magyar heavy metal hőskorába. Az egykori Pokolgép tagok (köztük Rudán Joe-val) által üzemeltetett retro járat ezúttal jobban hangulatba hozott, mint április végén a Barba Negrában, noha a sound most sem volt az igazi, a gitárok erejét csak a nosztalgia-barangolás közepétől érezhettük úgy igazán. Ettől függetlenül a múltidézés a fesztiválon vendégeskedő Keep It True főszervező Oliver Weisenheimer igazfém-szívét is biztosan megdobogtatta.
A Metal.hu-ra beosztott Unearth nekem az előző évtizedekben – a metalcore vonulat jelentős részével együtt – kimaradt, de az itt átéltek hatására megfogadtam magamban, hogy gyorsan pótolni fogom a mulasztást. A Magyarországon gyakori látogatónak számító bostoni kvintett lehengerlő, végtelenül energikus előadással örvendeztetett meg, amelyben a tavalyi, idehaza értelemszerűen eddig be nem mutatott The Wretched; The Ruinous lemez két tétele is helyet kapott. (Ellenben a másnap megjelent digitális Bask in the Blood of Our Demons EP két stúdiószáma nem.) A legelején a Dawn of the Militant alatt a hangcucc még köhécselt, de utána valósággal robbant. Mindezt szakadatlan moshpit kísérte a dühöngőben.
Az Acceptre éppen akkor érkeztem a Borsodi Nagyszínpadhoz, amikor Mark Tornillo bejelentette a novemberi Barba Negrás koncertet. A közönség reakcióját el lehet képzelni, a műsort illetően pedig össznépi vigadalom következett a klasszikus Metal Heart - Fast as a Shark - Balls to the Wall trióval és ezek közé beágyazva a Blood of the Nations két dalával. Vagyis a Humanoid számait már az első “félidőben” letudták. Joel Hoekstra a színpadi kiállást acélozta, zeneileg nem tett sokat hozzá az összhatáshoz, de hát nem is erre szerződtették. Más kérdés, hogy három gitár ide vagy oda, legutóbb másfél éve Csepelen hangosabban és erőteljesebben szóltak Wolf Hoffmannék.
Szombaton egy jóféle kézműves sör legurítása közben – még az óriási tumultus kialakulása előtt – a Wackenbe készülődő Türböwitch “gyerünk, bazmeg!” hozzáállású aprítását figyeltem elsőként a Hellen. A srácok ekkora színpadon sem vesztek el, ráadásul némi pirotechnikát is bevetettek. Ezt követően egy időre a Metal.hu-nál horgonyoztam le, ahol először a Wackent már megjárt Tiansen vett le a lábamról színpompás, dallamos muzsikájával és életörömtől pezsgő előadásával. Itt is láttam olyan rajongót, aki folyamatosan énekelte az angol szövegeket, na meg az Ajtók mögöttet Radó Édennel.
Utánuk a jelentős nemzetközi turnétapasztalattal felvértezett Monastery adagolta a masszív death metalt, beiktatva a tavasz végén kihozott Fall Apartot is. Más vonatkozásban azzal mondott újat a banda, konkrétan Kovács Roland frontember, hogy “Marcsi” néven eddig senkitől nem hallottam emlegetni a Rockmaratont.
A hazai körkép után az Evil Invaderst teszteltem. A belga négyes a messzemenőkig elkötelezett az 1980-as évek vehemens power / speed metalja iránt. A sebességmánia közepette tudnak olyan balladisztikus darabokat is írni, mint az In Deepest Black, amely után megint magasabb fokozatba kapcsoltak a Sledgehammer Justice-szal. A zene mellett fazonra szintén teljességgel old school a társaság. Nem tagadom, élveztem velük az időutazást, ám féltávnál elérkezett az erőgyűjtés ideje…
Hát igen, jött a fesztivál történetének alighanem eddigi legnagyobb dobása, amely köré voltaképpen az egész 2024. évi esemény szerveződött. Hogy mást ne mondjak, a fő színpadot kifejezetten az ő igényeikhez igazodva méretezték. Szóval Magyarországon hetedik alkalommal, a ‘Maratonon első ízben lépett színre a Judas Priest. Azaz a heavy metal ősi intézménye, amely nem elég, hogy a 2018-as Firepower albummal, majd az azt követő koncertkörutakkal valószerűtlenül erős formában szállt újra ringbe megannyi megpróbáltatás után, de ezt a lendületet az Invincible Shieldre és annak bemutató turnéjára is átmentette!
A dunaújvárosi show-ra legalábbis mindenképpen. Az ember ugyebár ilyenkor hajlamos ráfeszülni, és görcsösen szurkol, hogy ne épp most következzen be a Rob Halford és Ian Hill életkorából adódóan immár bármikor várható meredek, visszafordíthatatlan formahanyatlás. (Durva belegondolni, de szeptemberben már Scott Travis is hatvanhárom éves lesz!..) Ettől azonban a jelek szerint még messze járunk.
Hogy miben rejlik a titok? A Priest jelenlegi felállásának egyik legcsodálatosabb ismérve a tagok közötti összhang. Kizárt dolog, hogy akár a leghatalmasabb sikerek idején a mostanihoz hasonló belső harmónia jellemezte volna a csapat működését – erről Halford vagy éppen a hajdani harcostárs K.K. Downing önéletrajzi könyve is sokat elárul… –, noha nyilván nem tudom ezt hitelesen megítélni. Az énekesre, mint kulcsfigurára, muszáj külön kitérnem. Kiegyensúlyozott személyiség benyomását keltette, akinek minden szempontból (egészség, magánszféra…) biztos mederben van az élete, s a mellette-mögötte játszó hangszeres gárda stabilitása láthatóan ugyancsak jó hatással volt rá. Ez persze oda-vissza alapon működik, vagyis az oldottságával ő is húzza felfelé a többieket. Erre engedett következtetni a számtalan közös akciójelenete Richie Faulknerrel, vagy az összeborulása Hillel a buli legvégén.
Konferálni egyébként nem konferált túl sokat a dús szakállú Rob apó. Igazából csupán az Invincible Shield előtt tartott egy röpke történelemórát, összefoglalva benne a zenekar fél évszázados pályáját. Amúgy volt rendszeres teátrális átöltözés, hosszas “yeah-yeah-yeah”-zős közönség-énekeltetés – egyes refréneket is ránk bízott, miközben rigorózus professzorként leste, tanultunk-e rendesen a vizsgára –, és jöttek a védjegyszerű magasak is. Mégpedig igen imponálóan. Nem olyan sokáig kitartva, mint régen, de tanítani való módon. Ráadásul egy-egy komolyabb igénybevételre kellően rá is tudott készülni hősünk. Teszem azt, a kevésbé megterhelő You’ve Got Another Thing Comin’ - Rapid Fire - Breaking the Law füzér után nyugodtan nekiveselkedhetett a strapásabb Riding on the Windnek, és prímán le is hozta. Ugyanilyen okosan szerkesztették egymásra a Victim of Changes - Green Manalishi - Painkiller (rég hallott gyilkos énekkel) hármast: mindent belead - kicsit lazít - megint mindent belead.
A szokásokhoz híven ezúttal is bekerült a programba néhány ritkábban előszedett darab, a Rapid Fire és a Riding… mellett a Devil's Child és a Sinner volt a különleges csemege. Egyéb tekintetben a Hell Bent for Leather előtt színpadra vetődő fanatikus felbukkanása jelentett rendkívüli eseményt, de őt időben elcibálták a biztonságiak, így nem végezte a motor alatt a cimbora.
Szóval újabb csodát vitt véghez ez az öt ember. Ha úgy vesszük, hat, mivel a háttérvetítésen időnként a turnézástól visszavonult Glenn Tipton is megjelent. És mindez nem valósulhatott volna meg a pazar hangzásról, illetve látványelemekről gondoskodó technikai stáb nélkül. Mi, metal mániákusok pedig roppant szerencsésnek érezhetjük magunkat, amiért részünk volt ebben.
FOTÓK: VARGA LÁSZLÓ és RÉTI ZSOLT
További képek a fesztivál fellépőiről ITT.
