A friss Blue Electric Light lemez kapcsán már ecseteltem, hogy nem vagyok feketeöves Lenny Kravitz fan, sőt semmilyen övem sincs rajongásból, így a budapesti Papp László Arénás koncertre is inkább kíváncsiságból neveztem be.

Egyébként hálás feladat lehet Lenny rajongónak lenni, hiszen a művész úr legalább annyi figyelmet fordít a külcsínyre, mint a belbecsre, ennek megfelelően akit kevésbé érdekel a csomag zenei része, az még mindig megkapaszkodhat a köldökig kigombolt ing alól kifittyenő, gondosan megkomponált mellszőrzetben. 

Ebben a tekintetben Lenny elsősorban a hölgy rajongók kegyeit keresi, amit olyan pitiáner PR trükkökkel súlyosbít, mint a 9 éve tartó cölibátusáról szóló hírverés (mondjuk ez megmagyarázná miért bútorokkal pajzánkodik a TK421 klippjében), ezzel viszont akarva-akaratlan elvonja a figyelmet dalszerzői kvalitásairól.

Én is rendre megfeledkezek arról, hogy a sok bőr meg bársony alatt egy valódi zenész rejtőzik, és ugyan a rock egy nagy adag rollból is áll, nem árt azért tisztában lenni az arányokkal. A kíváncsiságomat is ez fűti ma este: vajon a középkorú hölgyek bonvivánját köszönthetjük a színpadon, vagy a gitárhúr szaggató rocksztárt.

A válaszra még egy előzenekarnyit várni kell, ugyanis Lenny nem érkezett egyedül: Devon Ross izzítja a bulit, aki Craig Ross gitáros lánya civilben, viszont szerencsére a protekció mellé tehetség is társul. Bár Devon mindössze huszonháromszor érte meg a krumplikapálást, nem a korosztályos kedvencekhez igazodik és nem is a fater cuccaiban turkál, helyette a 90-es évek alternatív rock ikonjai előtt tiszteleg, középen a Sonic Youth-al (nem véletlenül lett Thurston Moore a bemutatkozó EP producere). A családi kapcsolatok híján aligha láthatnánk Lenny előtt az Arénában, így viszont üdítő színfoltja az estének még úgy is, hogy azért nem a Sonic Youth dobhártya szaggató zajolása felől közelít a műfajhoz, inkább a Sugar Kane vagy az Incinerate dallamossága a vonalvezető.

Mondjuk a hangzás elég kásás, de nem a rossz hangosítástól lesz autentikus a produkció pedig lelkesedésben nincs hiány és még egy jól sikerült The Beatles feldolgozás is befigyel (a zseniális Tomorrow Never Knows a Revolverről). Devon az utolsó nótánál egy szolid hátast is dob a színpadon, aztán köszi-puszi és már indul is az átszerelés a főnöknek.

Közben szépen telik az Aréna, csupán a karéjon világít pár üres szék, a dühöngő viszont csordultig, szóval majdnem teltházat tippelek. Pontban kilenckor aztán elhalkul a beengedős zene, villany leó és a sejtelmes fények közepette felsír egy gitár, megdörren a dob és a főműsornak kijáró hangzás is megérkezik, miközben a kivetítőn felsejlik egy ismerős sziluett.

A sziluett gazdája nem faszozik sokat és mindjárt az elején ledobja az atomot: az Are You Gonna Go My Way kétségtelenül izmos kezdés és egyszersmind a diszkográfia legerősebb darabja amiben vastagon benne van Craig Ross szerzői vénája is, aki most sem hiányozhat a főszereplő mellől. Az aranykezű gitáros egyszerre Keith Richards vagy éppen Brian May attól függően honnan veszi a kamera, de a led falra vetített közelik azt is megmutatják, hogy nem csak a pózoláshoz ért. Apropó ledfal: a kisebb-nagyobb tornyokból álló építmény impresszív látványt nyújt, tűélesen látszik mi történik a színpadon, és Lenny kockahasa is megkapja a megfelelő felbontást többször is az este során, de hát ne sajnáljunk tőle ennyi exhibicionizmust.

A Minister of Rock ‘n Roll sem árul zsákbamacskát, programadó cím, ahogy mondani szokták, aztán harmadikként a rock mellé megérkezik a funk is az újalbumos TK421 formájában, majd a masszív basszus témára felhúzott bugizós I’m a Believer zárja az energikus blokkot.  

Lenny is szusszan egyet és közben megszeretgeti a közönséget, akik szépen vissza szeretik. “Oh, yes”  “This is beautiful” , “Back in Budapest”, “I feel you” meg ilyenek, szeretet a köbön, de belegondolva ettől működik ez az egész Kravitz csomag mármint, hogy nem egy bonyolult jellem az ürge. Szeretet van aztán kész és a dalai többsége is erről szól közérthető módon, mert Lenny bizony a szerelembe szerelmes és ez alapján szerintem tök mindegy neki, hogy éppen a kanapét kufircolja, a tükörben nézegeti magát vagy a turnén smúzol a hallgatósággal, neki mindegyik hasonló kielégülés, de nincs ezzel semmi baj, sőt békésebb hely lenne a világ, ha több ilyen fazon lakná.

Ennek szellemében következik az I Belong To You, ami egyúttal szépen be is fékezi a bulit és megágyaz a lassabb daloknak (Stillness of Heart, Believe) melyek inkább a hálószobákban  meg a fodrászszalonokban működnek igazán, egy stadiont viszont nem igazán tudnak kitölteni. Az is lehet (sőt biztos), hogy most nem én vagyok a célközönség, egy másik rétegnél viszont pont ez stimulál bizonyos feltételes reflexeket (pl. amelyek az oldalirányú kígyózó mozgásért felelnek).

A dörgölőzős rész kárára könnyű szívvel adom fel a pozíciómat egy egészségügyi szünet erejéig, a blues-rock-os Fear-re viszont pont visszaérek. Kicsit komorabb most a hangulat, a háttérben mindenféle háborús képek peregnek pedig Lenny nem kifejezetten egy politikus alkat, ez a dal viszont sajnos illeszkedik a zeitgeistba. A nóta aztán egy jól megnyújtott progos / jazz-rockos jammelésbe torkollik, ahol a szaxofon is kiemelt szerepet kap és itt tudatosul bennem először igazán, hogy Craig Ross mellett a zenekar többi tagja is full profi arc, a dobokat püfölő hölgy (Jas Kayser) teljesítményét meg külön kiemelném.

A Low néhány perc erejéig visszacsal ugyan mindenkit a hálóba, a friss Paralyzedban viszont megint ott a dög, aztán már csak a diszkós The Chamber, meg az It Ain’t Over ‘Til It’s Over MTV slágere áll köztem meg a személyes kedvenc Always On The Run között.

Az American Woman azért biztos hordoz némi rossz óment Lenny számára, hiszen pár éve ennek előadása közben repedt el a bőrnadrág és fittyent ki a zacsi, azonban aki ennek reményében váltott jegyet annak bizony csalódnia kellett. Kravitz úr tanult az esetből, így fegyelmezettebb a koreográfia, sőt az ominózus ruhadarab is biztos dupla varrást kapott.

A ráadás előtt a Fly Away nyilván nem hiányozhat, aztán kis szünet után jön még a Human szintén az új albumról, meg a Let Love Rule amely jó alkalom, hogy Lenny testileg is kifejezze érzéseit a közönség irányába: nem szimplán lemegy spanolni, de egészen a keverőpultig zarándokol, aztán még tovább merészkedik és ha nem terelik vissza, talán még jegyet is vált és átmetrózik a Blahára.

Ekkor már mindenki a tenyeréből eszik és mindegy is, hogy most ő éppen a szívtipró bonviván vagy a rock n’ roll vadállat, ma este minden igény kielégítésre került, még ha az arányok a saját ízlésemhez mérten nem is voltak tökéletesek. Szóval köszi Lenny, mi is szeretünk!

Fotó: David Hindley / Lenny Kravitz Facebook

(a képek nem a helyszínen készültek)