Az 53 éves Lita Fordon nehéz fogást találni. Ezt most a kifejezés átvitt értelmében írom, hiszen a promo-képek alapján elmondhatjuk: a hölgynél rendben van minden, sőt, legalább egy húszast letagadhatna. Persze, bele lehetne kötni a 2012-es termés retro-mellékízébe, viszont meglehetősen furcsa lenne, ha egy előadó pont ötven felett térne le a jól megszokott sínről. Talán nevetséges is volna, ha Lita hirtelen gótikus vagy folk metálra váltana.
De ha valaki mégis meglepőt akar, hát került a lemezre egy kifejezetten agyas szám Asylum címmel. Határozott maidenes behatásokat vélek felfedezni benne! De a többi az a bizonyos 3-4 évtizeddel ezelőtti szellemiségben fogant AC/DC egyszerűségű nóta. Ezt nem negatívumként írom. Bonyolult világunkban mi is hajlamosak vagyunk túlbonyolítani a dolgokat; az egyszerű és a rossz, illetve a bonyolult és a jó jelzők közé egyenlőség-jelet rakni.
A Living like a runawayt jó lesz majd hallgatni a strandon. Ezt sem rosszallásból írom. Egyszerűen ez - ma már - egy ilyen életérzés. Lita Ford a hetvenesek végén és a nyolcvanasokban olyasféle szerepkörben tetszelgett mint manapság Avril Lavigne. De az ő idejében még valóban megbotránkozást keltett egy extravagáns bőrcuccokba bújó, gitárral zúzó lány látványa és hall-ványa, még manapság az számít csupán lázadásnak, ha nem vagy hajlandó semmi ellen lázadni. A "forradalmi" rock kiszorult a strandra.
Ami csodás, hogy Lita '12-ben mégis el tudja velünk hitetni, hogy ő egy húsz éves lázadó csajszi. És hogy érdemes még egyáltalán valami ellen lázadni. Az album első hangjai még nem ígérik ezt az érzést. A Branded bántóan átlagos nóta. A második "kocsiként" zakatoló Hateről viszont már elmondható: ha történetesen a nyolcvanas évek második felének pufi-hajas feelingjébe születik bele, olyan sláger lett volna, hogy ma is dúdolnánk! A The Mask fogós riffjével kelt figyelmet maga iránt. Az ezt követő, önéletrajzi ihletésű címadó során lassít egy kicsit a Lita-expressz. Négynegyedes, vanilia-fagyi ízű rock-sláger, de azért rock-sláger. A Relentless talán egy újabb mélypont, egy feledhető (vasút)állomás. A Mother egy átlagos, azaz átlagosan jó ballada. Az Asylumról már regéltem. Az őt követő Devil in my Head újabb nagy kedvencem. Egyesíti magában a Hate és a The Mask előnyös tulajdonságait. Két átlagos vagon zárja a kocsik sorát: Love to hate you és A Song to slit...
Mégis arra jutottam: ez egy nyári album. Egynyári album. Nem hiszem, hogy jövőre fogom hallgatni. Talán ha több Asylum termett volna rajta, vagy akár Hate... De most még tart a nyár. Az az érzésem, Lita egyik hóna alatt hűséges gitárjával, másik alatt a mi ifjúságunkkal nemsokára kiballag a színről.
Ui.: a borítót meglátván ovis kislányom diadalmasan felkiáltott: "a néni a síneken áll"! Így hogy tanítsam meg a KRESZre? Lita, érts meg: a rajongóknak már gyermekeik vannak!
