Feketébe öltözött góth-rajongók serege lepte el tegnap este a budapesti Zöld Pardon környékét, ahol a Paradise Lost tette tiszteletét egy, a belépő árához (200 HUF) mért intenzitással, kedvvel és beleéléssel előadott koncert keretében. A rövidített setlistáról gondosan hallgattak a szervezők; így valószínüleg nem csak én lepődtem meg, amikor egy órányi játékidő plusz három ráadás után Greg Mackintosh és bandája elköszönt tőlünk. Szóval ez egy amolyan kétszáz forintos koncert volt... bár ha így nézzük, kétszáz forintot simán megért.

Nagyon is találó ez a "tiszteletét tette" kifejezés, hiszen végeredményben mind a csapat, mind a rajongók megkapták a nekik járó tiszteletet. A ZP gyakorlatilag tömve volt, tehát ezen a téren nem vallottak szégyent sem a szervezők, sem a zenekar és mi, a rajongók sem; a Paradise Lost neve még mindig vonzó sokak számára, bármennyire is próbálták romba dönteni saját karrierjüket az elmúlt évek kísérletezős lemezeivel. A közönség maximálisan együttműködő volt: a kezek egyként lendültek a magasba, amikor Nick kérte, hiszen szeretjük őket és szerettünk volna egy jó koncertet látni. Ők pedig megtiszteltek bennünket azzal, hogy ideutaztak, megmutatták magukat, lenyomtak pár kötelezőt és ezzel a dolog udvariasan le volt tudva. Hát azért minden esetre kösz, hogy eljöttetek, jó volt látni titeket.

Tény, hogy zenéjük néhány megadallamos, zúzós slágertől eltekintve nem kimondottan koncertbarát. A Paradise Lost zenei világát átélni és átérezni leginkább egy elsötétített szobában lehet, ahol zenehallgatás közben, nagy magányunkban sajnálkozhatunk elcseszett emberi sorsunk felett. A fél 9-es nyári alkonyat (értsd: tök világos) és a rosszul belőtt dobhangzás sem segítette a mély átélést. Amikorra pedig végre rendesen besötétedett és a hangzás is kezdett beállni rendesen, fogták magukat és elköszöntek.

A rövidített programba az új lemez ütősebb nótái és a régi lemezek dallamosabb tételei kerültek be. Gondosan kerülték a One Second-Host-Believe albumok cikisebb részeit, bár a közönség nem kis részét alkották azok a tizenévesek, akik főleg ezekre a lemezekre buknak. Jól dörrent meg a The Enemy az As I Die és a Pity The Sadness és kellemes volt a ráadás hármasa is (Never For The Damned, Erased, Say Just Words). A dalok stúdióverzióiban hallható billentyűk és samplerek itt természetesen playbackről szóltak, ami kicsit művivé tette a produkciót, hiszen ha azt akarták, hogy hasonlítson az eredeti dalra, szigorúan alkalmazkodniuk kellett a samplerekhez, legalább is egy-egy dal kezdetekor, szerencsére később általában elengedték magukat, de például a női ének playbackről elég kiábrándító volt.

A tagok közül legrokonszenvesebb ezen az estén számomra Aaron Aedy gitáros volt, aki légies - néhol már-már komikusnak ható - mozgással követte le a dalokat, miközben kegyetlenül tekerte a heves bólogatásra ösztönző riffeket. Minden egyes dal után széles vigyorral a fején, hálás fejbiccentésekkel köszönte meg a hozzá közelebb lévő rajongóknak a bíztatást. Steve Edmondson basszer volt még, aki próbált közvetlenebb lenni a rajongókhoz, igaz most Nick Holmes-t sem érheti kritika, hiszen szokatlanul közlékeny volt önmagához képest, de a távolságtartás még így is megmaradt. A balkazes dalszerző-dallamgyáros Greg Mackintosh arcát szinte végig takarta a lobonca, de a sörösdobozát nagy élvezettel húzta meg néha-néha. Jeff Singer dobos pedig végig szépen, pontosan játszott és egyáltalán nem az ő hibája, hogy a cucca a buli elején rettenetesen csattogósan szólt, minden zönge nélkül, aminek köszönhetően gyakorlatilag "szétkalapálta" a dalokat. A lábgépet viszont nagyon tudja nyomni, ez már a lemezen is feltűnt. A ráadás előtti szünetben megejtett beállás jobban sikerült, utána már harmonikusabban szólt az egész, csak kicsit késő volt már hozzá, mert akkor meg már nem akartak tovább játszani.

Végszóként álljon itt a setlista és bízzunk benne, hogy legközelebbi budapesti látogatásukkor egy teljes értékű, egész estés programmal térnek majd vissza. Mert azért mégiscsak az az igazi...

The Enemy
Ash And Debris
No Celebration
As I Die
Pity The Saddness
Enchantment
Requiem
Unreachable
Gothic
Embers Fire
One Second

-----------

Never For The Dammed
Erased
Say Just Words

*************

Nemsokára jövünk egy beszámolóval a nemrég megjelent Anathomy Of Melancholy című DVD-ről!

(Képeket a whitepony.hu oldalon nézhettek: Paradise Lost, Zöld Pardon 2008.06.25. képek)