Mintha Természetanyánk is átéléssel készült volna erre az alkalomra, úgy érkezett meg Csepelre az eseményhez és leginkább az est headlineréhez méltó ködös albioni hangulat . Az idei ősz eddigi első igazán hűvös időjárását kaptuk meg útravalóul a sokunk számára szinte kötelezőnek tekinthető zarándoklathoz.
Csaknem napra pontosan a 2022-es, még a My Dying Bride kiesésével is bitang erős mezőnyt (Hinayana / Wolfheart / Borknagar / Insomnium / Moonspell) felvonultató Ultima Ratio Fest után, új és hasonlóan vonzó nevekkel került megrendezésre eme jeles esemény, melyre az előző évhez képest egy zenekarral rövidebb felhozatal is joggal kiérdemelte a “fesztivál” jelzőt.
Korai merülés
A szomszédos Ausztriából útnak indult Harakiri For The Sky munkássága eddig sem volt ismeretlen számomra, bár élőben még nem volt hozzájuk szerencsém. Nevük a post black metal underground berkekben bő egy évtizedes fennálásuk során gyakorlatilag megkerülhetetlenné vált, és ez nem véletlen. Friss nagylemezzel utoljára 2021-ben jelentkeztek, melyet 2022-ben két korábbi anyaguk, a zenekar nevét viselő, 2012-es debütáló anyag és az azt követő 2014-ben megjelent Aokigahara újrakiadása követett. A felvezetett repertoárt a tételek hossza miatt mindössze hat fájdalmas felvonás (sorban: I, Pallbearer; You Are the Scars; Fire, Walk With Me; Homecoming: Denied!; Sing for the Damage We've Done; Calling the Rain) alkotta, melyből a legutóbbi, a Mære sorlemezről a nyitó I, Pallbearer és a számomra csúcspontot jelentő Sing for the Damage We've Done - Mære hangzott el.
És, hogy mennyire jön át az általuk dalokban megfestett gyötrődés színpadi körülmények között? A válaszom tömör és lényegretörő: NAGYON!
Egyedüli fájó pont, hogy a megszólalásban pont az ének veszett el, de még így is igen mély nyomot égetett belém az est első három fellépőjére eső, zenekaronkénti háromnegyed óra minden egyes nekik kiosztott másodperce.
Semmi sallang, díszlet, koreográfia, maszk vagy beöltözés, csak a zsigerből kiüvöltött fájdalom. A "showt", ha egyáltalán lehet így mondani, egyértelműen az énekes, J.J. vitte a vállán és a legszebb, vagy lehet, hogy inkább legszomorúbb az egészben, hogy semmi megjátszott szenvedést nem véltem felfedezni a viselkedésében, egészen egyszerűen okádja magából a fájdalmat. A srác (néhány elfekvésétől eltekintve) a koncert elejétől a végéig úgy járkált fel-alá a deszkákon, mint egy reményvesztett, ketrecbe zárt vad, akiből, bár kétségbeesésében inkább sajnálatot vált ki, mintsem félelmet, ennek ellenére bármikor kitörhet az elfojtott düh, és elszabadulhat a pokol.
Attól tartok, hogy J.J.-nek elég komoly harcai lehetnek önmagával, viszont, amit a színpadon művel, az rendesen berántott, olyannyira, hogy bár ez az írás nagyjából egy héttel az esemény után jelenik meg, de azóta is folyamatosan a lemezeik pörögnek a lejátszóimban. Nem miattuk érkeztem, mégis a HFTS előadása érintett meg leginkább ezen az estén.
Melodic death energiabomba
Az önmarcangolásra csábító HFTS előadás után finoman szólva erős kontrasztot hozott a lassan három évtizede operáló, eddig kilenc sorlemezzel rendelkező melodikus death metalban utazó, az elmúlt három évben három tagcserén áteső finn Omnium Gatherum produkciója, akik már a nyitányként előadott, legutóbb megjelent EP címadótételével, a Slasher-rel parkettáig taposták a gázpedált. Jukka Pelkonen énekes kissé stílusidegen, ám annál szimpatikusabb színpadi jelenlétére egyszerűen nem lehet nem odafigyelni. A fickó nagyjából úgy él a deszkákon, mintha az 1987-es Europe turnét szándékozná egymagában lemozogni, közben meg itt-ott olyan öblösen hörög, hogy a legszigorúbb kaliforniai arcok is sorban állhatnak a receptért. Ám kilométerhiányra a többiek sem panaszkodhattak. Az alapító Markus Vanhala szólógitáros, a rutinos újonc Nick Cordle (ex Arsis, Arch Enemy, Sanctuary) gitáros és a szintén friss vér Mikko Kivistö basszer is folyamatos mozgásban voltak és, mintha versenyeznének, úgy heccelték egymást, miközben igen komoly hangszeres tudásról tettek tanúbizonyságot. Egyszóval: Szórakoztatnak.
Az Omnium Gatherum tipikusan az a zenekar, akiket lemezen nagyon ritkán hallgatok, viszont, ha tehetem, nem hagyom ki a fellépéseket, és ezen az estén még önmagukat is rendesen felülmúlták, ami nem kis teljesítmény. 2011-es első “találkozásunk” óta elég sokszor láttam már őket és nem először írok róluk, de remélem, nem is utoljára. Bár az estének az általuk uralt negyede nem kicsit hangulati kakukktojás volt, valahogy mégis azt mondom, kellett ez ide.
Letaglózó őserő
A fennállásának harmadik évtizedét idén ünneplő, mára már legendának számító ír extrém metal haderő Primordial neve már önmagában garanciát jelent a műfajt preferáló elvetemültek számára. A zenéjükkel megidézett mélységeket komoly kihívás néhány sorban jellemezni, hisz zsigeri, ösztönből fakadó, ám mégis tudatosan felépített mindaz, amit színpadra visznek. Alan „Nemtheanga” Averill énekes-frontember előadásmódja annyira hiteles, hogy hajlamos vagyok elhinni neki, hogy őrült mesélő módjára hosszú évszázadok kortalan mélységből fakadó indulatát és egyben aggasztóan gyászos jövőképét tárta fel előttünk, és erre az alkalomhoz illően nyakába akasztott kötéllel még nyomatékot is adott.
Méltó bemutatása volt ez az idén megjelent, komoly és komor kérdéseket fejtegető, egyben elgondolkodtató How It Ends albumnak, ami nem mellesleg az év egyik eddigi legerősebb megjelenése is. A Primordial jött, pusztított, teremtett és nyomot hagyott.
Mindannyian elhagyottak vagyunk
Jelen sorok olvasóinak az est fellépői közül talán legkevésbé a gothic metal egyik alapkövének számító Paradise Lost nevét kellene bemutatnom, így nem is teszem. Jómagam az 1995-ben megjelent és azóta is kedvenc Draconian Times album óta rajongok a zenekarért, ám ezzel ellentmondásban meglepően kevés alkalommal volt lehetőségem tiszteletemet tenni a fellépéseken, így nem titkolom, hogy erre az eseményre némi csőlátással érkeztem, még ha ezen a Harakiri For The Sky színpadra lépése változtatott is.
Minden elfogultság nélkül kijelenthető, hogy, ha az elmúlt másfél évtizedben egyszer láttad őket élőben, akkor a későbbiekben már nem fognak különösebb meglepetést okozni még annak ellenére sem, hogy a pályafutásuk első 15 éve alatt a nagyon mély doom metaltól a dark synth elhajlásig igen széles palettán mozogtak. Mára ez a két világ szépen elkülönül, hisz a PL szerencsésen visszakanyarodott a "drákói" ösvényre, míg a kísérletezős vonalat az énekes Nick Holmes és Greg Mackintosh szólógitáros a (nem véletlenül) HOST nevet viselő közös project kereteibe helyezte át.
A pontos kezdés erény, ám remélem nem ennek rovására lett a hangzás erősen kritizálható. Jeles kollégám elmondása alapján a fotós árokban elviselhetetlen megszólalás a keverő magasságában simán csak rossz szintre enyhült, és hiába a zseniális Enchantment kezdés és az azt követő 11 tételes “sláger dömping,” ha az esetükben elmaradhatatlan HD támogatás annyira túl van tolva, hogy az már az élőben megszólaltatott hangszerek rovására megy. Tiszta szívből szeretném ideírni, hogy időközben sikerült ezen túllendülni, de nem.
Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy elvárásokkal érkeztem, és innentől hiába próbáltam átadni magam az idei ősz általam legjobban várt koncertjének, nem sikerült. Pedig az előbb említett mestermű után az elmúlt 35 év keserédes terméséből szemezgetve további 11 tételben (az est fellépői közül egyedül a Paradise Lost zárása kapott kerek egyórás időtartamot) nem kisebb kaliberekkel sorozták a hallójáratainkat, mint a One Second és a közvetlenül utána eljátszott Hallowed Land, a közönségénekeltető alaptétel As I Die és az egyik személyes “újkori” kedvenc doom csoda No Hope in Sight és a ráadásra tartogatott Say Just Words / Ghosts páros, előbbi a PL talán (a szó jó értelmében vett) legslágeresebb szerzeménye, utóbbi pedig a legutóbbi, 2020-ban megjelent Obsidian album egyik legékesebb gyöngyszeme, mely lemez az egyetlen volt, amit a COVID-leállás alatti új megjelenések közül képes volt befogadni az elmém, egyben stabil mentőövet jelentett a józan eszem viszonylag sikeres megőrzéséhez.
Muszáj őket újra látnom, muszáj ezt a csorbát kiküszöbölni, szükségem van rá!!!!
