A virginiai Lamb Of God már a három évvel ezelőtt Sacrament címmel kiadott lemezzel elég nagy hírnévre tett szert. A Pantera évekkel ezelőtt történt feloszlása után valahogy nagy űr keletkezett abban a zenei vonalban, amit én egyszerűen csak heavy metálnak nevezek jelzők nélkül. A Lamb Of God ezt az űrt próbálja betölteni, zenéje több stílusjegyet is magán visel, tehát nem egyszerű kópiabandáról van szó. Aki szereti a fejet lecsavaró zenéket, készítheti a fejbiccentő izmokat.
Zenéjükben keveredik a trash, a 80-as évek klasszikusnak nevezhető metálja, hard-, metál és még ki tudja milyen core-ságok. Viszont megvannak benne azok groove-ok is amik a Pantera zenéjét is jellemezték. Meglepő módon néhány atmoszférikusabb zenei elemet is csempésztek most a brutálkodásba, lényegében már a lemez első igazi nótájában az In Your Words-ben is felfedezhetünk ilyesmit.
A lényeg azonban továbbra is a lendületen, a sodráson és a fejet leszakító megszólaláson van. Mivel a gitárok elég nyersre vannak keverve ezért az egész produkció szinte lélegzik és még durvábbnak mutatja magát annál, mint amennyire valójában is durva, és mindennek tetejébe annyi riffet pakoltak itt össze, hogy az másnak három lemezre is elég volna.
Bevallom a dallamosabb megközelítésű éneket preferálom, így amit Randy Blythe alakít a lemezen az annyira nem az én műfajom. Hörög, üvölt, ordít háromnegyed órán keresztül, és piszok jól is megy ez a zenéhez, de egy idő után simán fejfájást kapok tőle.
A The Passing klasszikus metálos intrója vezeti fel a lemezt, melyet a már említett In Your Words követ trashesebb megközelítésével és az ír Primordial-ra jellemző atmoszférikusabb befejezéssel. A hangszeresek szétszaggatják hangszereiket, Chris Adler dobos szerintem póknak született, mert két kézzel meg lábbal ezt össze sem lehet dobolni. Ezt a korábban már nálunk is bemutatott, klipes Set To Fail követi, mely jó kis Pantera rokon nóta, még Randy is úgy énekel helyenként, mint a jó öreg Anselmo. A négyes, már korábban is hallható Contractor egy száguldó pusztítás, majd a dal közepén egy döngölős lassan őrlő dalba megy át. A Fake Messiah megint egy iszonyat pörgős darab, eltalált szólóval és egy jó kiállással a végén. A később elővezetett nóták – Grace, Broken Hands, Dead Seeds, Everything to Nothing, Choke Sermon, Reclamation – is egy masszív gyűlöletbombát hoznak, hol trashes, hol groove-osabb megközelítésükkel melyeket egy-két jól eltalált gitárszóló és akusztikus betét lazít csak fel.
Egy biztos és kétségbevonhatatlan, mégpedig az, hogy Isten Bárányai abszolút csúcskategóriás zenészek abban a műfajban amit művelnek. Kevesen csinálják náluk ezt jobban. Az más kérdés, hogy hosszú távon mennyire fárad ki ez a dolog. Aki esküszik rájuk az úgy is végig headbangeli a lemezt, de aki ezt a brutális acsarkodást nem tolerálja jól, az maximum feszültség levezetésre használja a Wrath-ot, de akkor is tessék vele óvatosan bánni.
