Mostanában, mondjuk úgy az idei évben Poppy neve nekem leginkább a különböző kollabok miatt köszönt vissza. A metal világban igencsak kedvelt és sokat foglalkoztatott művésznő többek között a Bad Omens-hez is benézett egy laza nótázásra, nem utolsó sorban pedig a Grammy-jelölt Knocked Loose Suffocate című dalát is megáldotta. A nagyra becsült közös projektek között még lenyomott egy headliner turnét, majd a nyári vakáció alatt megtámogatta az Avenged Sevenfold és a Thirty Seconds To Mars észak-amerikai koncertsorozatát is. Közreműködések közepette a tavaly megjelent Zig után bizony még egy vadiúj lemezre is futotta.
A Negative Spaces az énekesnő hatodik albuma és ezúttal a társproducerként a Bring Me The Horizon-ból távozott Jordan Fish is beszállt a zenei kalandozásba, akinek közreműködése rendesen tetten is érhető. Poppy zenei karrierjében előszeretettel kísérletezik különböző műfajokkal, legyen akár pop, elektronikus cuccok, ipari hangzás vagy alternatív rock és még sok egyéb, de mégis úgy tűnik, hogy valamilyen szinten hűséges marad a metal műfajhoz. A vezető kislemez, a new way out a bájos beköszönésétől kezdve a gitárhangzásokig a metalcore fénykorát idézi fel, de felmerül a kérdés, hogy ez megmarad a teljes lemezen vagy csak egyszeri kikacsintás lesz? Bár Jordan Fish személye mutatja az irányt és a válasz nem is várat sokat magára. Rögtön a kezdő hármas, ami tartalmazza a második kislemezes they're all around us-t is kibontakozik egy igencsak magabiztos Poppy, aki a könyörtelen ipari és metalcore sűrűjében könnyedén mozog a váltakozó vad sikolyok és tiszta vokál között. Ez a határozott fellépés kitart és olybá tűnik, hogy a hölgyemény megtalálta azt a fajta muzsikát, ami vele tökéletesen rezonál.
Az éteri refrének és a nehezebb breakdown-ok izgalmas kombinációja után pikk-pakk a 80-as években találjuk magunkat. A testes hangzás közé adagolt crystalized zavarba ejtő átmenet egy szirupos szintipop világba. Bár időről-időről vitathatatlanul nagy szerepet kapnak a popos variálások, legyen az a push go vagy hey there mégis az angyal hangú énekesnőből pillanatok alatt vérfagyasztó scream-ek törnek elő vagy a zene vesz teljesen váratlan fordulatot bármilyen irányba. Ez a kiszámíthatatlanság és Poppy kaméleonszerű alkalmazkodóképessége az egész lemez dramaturgiája.
A Negative Spaces többször is megragadja a feszültséget és a második félidőben az olyan dalok, mint a new way out vagy a nothing rendesen felpörgeti a hangulatot és remek előszobája az abszolút ütős és erőteljes the center’s falling out-nak. Ez a szám a maga 2 percnyi tömény agressziójával nem más, mint a Suffocate a’la Poppy. Abszolút bizonyíték arra, hogy a Knocked Loose nem zabot hegyezni hívta és a kettős találkozása sem a véletlen műve.
A dalszövegek forradalminak semmiképpen sem mondhatók, nagyjából a modern világ céltalanságából merít ihletet, de valahogy itt nem is kívánkozik sokkal több, mert az előadásmód simán eladja az egészet. A 42 perc 15 dal egy-két, számomra felejthető alkotástól eltekintve rendkívül intenzív és változatos, jól kidolgozott átmenetekkel lavírozik a cukormázas, vidám pop, trip-hop és a nehéz rock vagy éppen a súlyosabb metal energiák között. Poppy biztosít minket arról, hogy a negatív terek mélyén még rengeteg felfedezésre váró inspiráció lakozik. Bár sokaknak november 15. a Linkin Parkról szólt, de az ugyanezen a napon megjelent a Negative Spaces is érdemel közel háromnegyed órás figyelmet.
