Bár ez az írás is az RS Light rovatban végzi, ha másban nem is, hozzáállásában az angol The Prodigy mindenképpen belefér abba a skatulyába, amibe a többi zene is, ami nálunk szerepel. Nem vagyok fan club tag – nyilván a nagy slágereket én is ismerem – így aztán sem elvakultsággal, sem utálattal nem vádolhat senki.

A britek elektro világsztárjai voltak már mindenféle zenei stílus meghatározás alanyai. Volt ez már rawe, big beat, drum n' bass, jungle, meg még tököm tudja mi nem. Egy viszont biztos: bár nem az én zeném, nem véletlenül tartanak ott, ahol. Ugyanis ahhoz, hogy világszerte ismert legyél, egy jó adag szerencsén kívül kétségtelenül több kell, legalább tehetség, mert így sehogy sem lehet tizenhatmillió lemezt eladni.

A Keith Flint (énekes), Maxim Reality (énekes, MC) és Liam Howlett (billentyűs, főatyaúristen, zenei agy) alkotta trió az ötödik lemezét adta ki a napokban, ami közel két évtizedes pályafutás után nem vall egy eszement tempóra. A Music For The Jilted Generation-nel befutott banda a The Fat Of The Land-del koronázta királlyá magát. Legutóbb 2004-ben jelentkeztek albummal, de az Always Outnumbered, Never Outgunned már nem mutatott olyan nívót, mint elődjei, igaz azokat nehezen is lehetett volna überelni.

Most itt az új lemez, és bár nincs rajta második Firestarter, vagy Breathe, azért jópár erős nótát erre is sikerült pakolni. A lemezen van vendégjátékos, nevezetesen a Nirvanából, Foo Fightersből igencsak ismerős Dave Grohl szállt be egy kicsit dobolni, valamint tiszteletét teszi James Rushent is, akit a Does It Offend You, Yeah?-ből lehet ismerni.

Mindjárt a kezdés ütősre sikerült a címadó és az Omen kettősével. Talán egy picivel, most több harmóniát csempésztek a dalokba, de ettől még a tört ütemek megmaradtak, zúzni lehet rá rendesen, nem ment át csöpögősbe a dolog. A hármas Thunder meglepően dallamos éneket produkál, míg az azt követő Colours inkább amolyan táncolós fajta, ami egy pörgős ütemre épül. A Take Me To The Hospital monoton ritmusa egy szikárabb gitárszerű riffre épül, ez egy fokkal keményebb darab, mint az ezt megelőzőek.

Később is akad azért figyelemre méltó darab, mint a női énekkel felvértezett Warriors Dance, a Ministry-sen indusztriál elemeket megidéző Run With The Wolves, a piszkos jó riffre építő Piranha. A popos elemekkel megpakolt záró Stand Up-ot először nem igen tudtam hova tenni, de nagy koncert kedvenc lesz az biztos.

Bár sok közismert bandával együtt a The Prodigy-t is divat manapság élből fikázni, a saját maguk hírnevéhez abszolút méltó album az Invaders Must Die. Nem az a dühbomba ami néha korábban volt, több benne a dallam, de élőben tuti biztos, hogy ezek a dalok is meglobogtatják a sérókat. És úgyis csak ez számít.