Én személy szerint a VL45 bemutatkozó demóanyagai után már nagyon vártam a debüt nagylemezt arra számítva, hogy a szívemhez oly közel álló mélyrehúzott, doomos riffekből egy betonkemény anyagot fog gyúrni a csapat. Nos, végre itt a várva várt nagylemez és azt kell mondjam, hogy várakozásaim többnyire kielégítést nyertek, és bár az Into The Dice nem az év lemeze, egy nagyon korrekt, böcsületes munka, amely jobb pillanataiban fölényes könnyedséggel  hasogatja le az ember arcát és bontja rá a házat. Jó cuccon tessék hallgatni és a nyakficamra vigyázni közben!

Annak, aki ismeri a korábbi demók tartalmát, néhány dal ismerős kell legyen (Cementmixer, Shoot-Shoot Song, A Better View). Szerencsére a lemez zömét új felvételek teszik ki, melyek kellő változatossággal bírnak ahhoz, hogy ne unatkozzon az ember. A súlyos pörölyként szaggató riffek kedvelői biztosan nem fognak, hiszen Sabbathi ős-doom-riffekre épül itt minden továbbra is, ugyanakkor  rengeteg jól működő ötlet van az új dalokban. Szabó Dávid angol szövegei nagyon jók, a hangzás kellően monumentális a stílus kívánalmai szerint - érződik minden egyes hangon a belefektetett munka. A VL45 nem siet el semmit, de jól teszik. Az eddig jobbára csak koncerteken és klubfellépéseken megjelenő csapat az élő performanszok mellett kellő időt hagyott rá, hogy ez a teljes albumnyi anyag összeérjen és nagyon jól tették, hogy nem kapkodták el.

Apró Antal (dob), Botka Zoltán (gitár), Mészáros-Komáromi Dénes (baszus) és Szabó Dávid (ének) nagyon érzik ezt a stílust, bele is adnak apait anyait, a hangszereik szabályosan nyögnek a kezük alatt; úgy nyomják, mintha az életük függne rajta. Akár a dobot, a szigorú riffeket vagy a groovos basszus futamokat hallgatom, akad itt bőven, amit szeretni lehet.

A lemez a korábbról már jól ismert, klipes, extrasúlyos Cementmixerrel nyit, majd az Empty Pram következik, amely az egyik kedvencem az eddig meg nem jelent dalok közül. (A másik az ötös Unhurt.) Az Empty Pram bombasztikus, mindent elsöprő hangulata, szélsőséges dinamikája, Botka brutális-mély riffjei szántanak-vetnek-aratnak-őrölnek meg amit még az ember kívánhat. Kegyetlen erők dolgoznak itt, melyek újra és újra a lefojtott refrének és a groovos basszus futamok alól törnek felszínre és mindent elsöpörnek az útjukból. Ja, és olyan jó Szabó Dáviddal együtt üvölteni, hogy "...You're bringing me on the knees..."! A Moleman egy érdekes felépítésű nóta lassú, vokálcentrikus, kicsit zaklatott verzékkel, azután a refrén előtt brutális-állat hangzású riff szaggatja szanaszét a dalt, hogy azután egy rohanó tempójú, dallamos refrén vegye kezdetét - és ez még így ismétlődik egy párszor. Csemege. A Gift Of The Present, azaz a jelen ajándéka egy kellemes zöngés riffelgetéssel indul, ami később jócskán szigorodik; Tony Iommi, a BS és minden idők doomisteneinek szelleme lengi körül az egész felvételt. Igazi komótos headbang-nóta zsigeri basszusszőnyeggel a háttérben. De ez még mind semmi, hiszen ötödikként jön a másik személyes kedvencem, az Unhurt, amely véleményem szerint a lemez legjobban sikerült dala, olyan bombasztikus metál-doom riffekkel, amik után minden metál rajongó megnyalná mind a tíz ujját. Pusztító erő van az Unhurtben, a hangszeresek valami olyan összhangot produkálnak itt, amit élvezet hallgatni. Hol a bizsergető riffek, hol a keményre fogott, csattogós basszus, hol az ének emelkedik ki a dalban, hogy a háttérben dübörgő dobokat már ne is említsem. Kegyetlen jó nóta. A következő Shoot-Shoot Song ismét egy ismert tétel a demókról, kis pszichedelikus beütéssel a háttérben, de a bivaly riffekre itt is lehet számítani, nagyon időt álló dal, még mindig monumentális. A hetes Eyes Of The Wise ismét egy különlegesség a stílushoz képest meglehetősen gyors tempójával és a már-már rapelős énekkel és enyhe nu-metál hatásokkal operál. A végére azért már hiányozhatott a srácoknak a saját terep, ugyanis a dalt egy fejleszaggatós dob-basszus-gitár összjáték zárja, immár a megszokott komótos tempóban. A nyolcas The Guide című felvételben Kowalsky is tiszteletét teszi. Nekem mindig is bajom volt Kowa hangfekvésével - sosem volt túl szimpatikus - így örömmel vettem, hogy nem engedték azért nagyon előre tolakodni, így viszonylag élvezhető maradt a felvétel, amit mintha kicsit Kowa stílusára is szabtak volna (vagy Ő szabta a dalt a saját stílusára - nem tudom?). Hát szóval, ez olyan amilyen... van egy erőteljes grunge-felütése, de vannak benne jó kis riffek is és ez a lényeg! A hat perces Rape Of Cassandra Kiss Endre djembe játékát próbálja ötvözni ezzel a súlyos metálzenével. Kicsit döcögösen indul be a dolog, mintha Kiss Endre és a srácok hangszerei eleinte csak ismerkednének egymással és igazából még sokadik hallásra is furcsán hat egymás mellett a Maliból érkező djembe dob és a VL45 stílusa, de a refrén határozott döntés utóbbi javára és maga a dal is végül egész szép hosszú művészi eposszá kerekedik. Tizedik a sorban az A Better View, amely megint csak ismerős lehet a korai demókról: nem csoda, hogy felkerült a lemezre, már a demókon is bizonyított izmos basszusszólamaival, zaklatott, szaggatott riffjeivel és a vontatott énekkel. Igazi doom nóta. A lemezt a Cementmixer egy "akusztikus", pianóval kísért átirata zárja mintegy bónuszként Cementremix címmel.  

Összegzésként csak annyit, hogy nagyon jó lemezt hozott össze a VL45 legénysége; minden ősriff- és doom-hívőnek, metál zene rajongónak csak ajánlani tudom, csalódás Botka Zoli riffjeit hallván kizárt. Bár elfogultságom miatt eléggé kidomborítottam az ős-hatásokat, hazudnék, ha azt mondanám, hogy a VL45 egy Sabbath-tribute banda. A csapat ugyanis rengeteg féle stílusból merít és építkezik, amely hatások rendre tettenérhetők zenéjükben. Az egy dolog, hogy alapállásban igyekeznek úgy megszólaltatni a cuccukat, hogy kétség se maradjon a hallgatóban arról, hogy mit gondolnak a metál zenéről. Emelett azonban gondosan vigyáznak arra is, hogy ne csak a riffelgetés adja az egyetlen értékét a lemeznek; a dalok respektálandó művészi értékkel is bírnak, elsősorban Szabó Dávid szövegei, a különféle stílusok ötvözése és az ötletes dalszerkezetek miatt. Tíz pontból nálam 8 és felet érne az album, de a blog.hu sokat szidott ötös skáláján sajnos muszáj kerekíteni. Sebaj, még a négyes is szép szám.