Az Open Hand You And Me albuma a mai napig egy kirobbanthatatlan tétel a winampomból, és tényleg azon kevés hangzóanyagok egyike, amelyet bármelyik pillanatban szívesen meghallgatok. Azon a 2005-ös lemezen egyszerre van jelen az indis, screamo-s depresszív hangulat, és egy olyan kiforrott hangzás, amelyben nagyszerű érzékkel lettek elkapva a lassú, harmonikus, akusztikus részek, és a stoner rockra jellemző mélyre hangolt, tompa gitárok a zúzásoknál. Az ének steril, nincs üvöltözés, ordibálás, de ez csak még nagyobbat dobott a You And Me összképén. Öt év elteltével jött tehát a folytatás, a Honey személyében, ami elég nehéz szülés eredménye, hiszen már tavaly lehetett olvasni arról, hogy nem sokára jön az album, míg végül ez a dátum lassan, de biztosan április végéig kitolódott.

Hogy miért kellett egy fél dekádot várni a Honey-ra? Egyfelől 17 szám került a lemezre, másfelől a banda 2003-as EP-i óta –írd, és mondd- 11 (!) tag adta át a hangszert, lett kirúgva, vagy szállt ki az Open Hand-ből. Ha hozzá vesszük, hogy jelenleg heten tevékenykednek a zenekarban, egy focicsapatnyi ember (cserékkel együtt) mondhatja el magáról, hogy játszott már az Open Hand-ben. Impozáns számok. A Honey felállása azért különleges, mert három hölggyel is bővültek, mondhatnánk, hogy a háttérénekes, háttértáncos pozíció betöltése végett, de itt azért többről van szó.

Na de elég a múltból! Foglalkozzunk a Honey-val. Az Open Hand egyik erőssége, már az előző lemezen is az volt, hogy alapvetően úgy írtak elszállós, néha pszichedelikus hangulatú számokat, hogy ritkán léptek 4 perc fölé, a Honey-n ez a szám még jobban csökkent, hiszen a 17 track összhossza valamivel több, mint 50 perc. Nem igazán lehet tudni, hogy ez egy koncept album-e, vagy csupán az elmúlt években gyülemlett fel annyi nóta, hogy ilyen terjedelembe közöljék mondani valójukat, de nyugodt szívvel le lehetett volna redukálni az album számmennyiségét, úgy 10-11 dalra. Alapvetően azzal van a bajom, hogy amíg a You And Me egy egyenletes, a meglepő megoldások, és a kiszámíthatóság határmezsgyéjén tökéletesen egyensúlyozó album volt, a Honey hozza az anyag 2/3-án az előző vonalat, és a maradékban kapunk olyan számokat, amiket első klikkre nem nagyon tud hova tenni, de még nagyon másodikra sem.

 Pedig nagyon bekezdenek a fiúk, lányok a Herrons-szal, és az olyan számokkal, mint a címadó Honey, ami talán az album legjobban sikerült száma, a pszichedelikus The Hand, a funkysan kezdő So Far, a lazulós éteri hangulattal rendelkező Risk, a mantrázós What Is This, vagy a két perces Cool, a You And Me hangulatát idézi. Az Old Hat is idesorolható, ám itt az előtérbe helyezett szinti kicsit imbecillissé teszi a kezdést, de mindenképp egy jó szám összképét hozza. Felkerült még két német(!) nyelvű szám is, amit azért amerikai bandáktól ritkán hallunk. A Bre-ről, és a Goldenről van szó, mind kettő nagyon fogós kis lamentálós dal, így női énekestül. Úgy látszik ezen a lemezen a hülyeségek, és a kuriózumok párosával járnak, ugyan is van itt két hip-hop nóta is a Valley, és a The Angels képében. Előbbiben az a Christopher Kid Reid a vendég rapper, aki talán a kilencvenes évek leg stílusosabb hajkoronájával rendelkezett, utóbbiban rap női interpretációban, házon belülről megoldva. Valahogy ezeknek a számoknak is meg van amúgy a varázsa, a Valley teljesen Open Hand hangulatú, a The Angels borultabb, de az is vállalható. A Son Of A Gun is elüt az eddig megszokottaktól a maga new wave hangulatával, és Brodie Rush, egy Be/Non nevezetű borult szinti pop zenekar frontemberének a vendégszereplésével leginkább olyan vér ciki zenekarok ugranak be, mint a Talking Heads, vagy egy tökösebb(?) The Cure, mégis van egyfajta hangulata a számnak. De talán a Pilgrim amit végképp nem lehet hova tenni, egy kevesebb, mint másfél perces country dalról van szó, amolyan Johnny Cash stílusban. A Cartwright Kid, és a So Low esetében pedig egy csokornyi poszt hippiskedést is kapunk, réttel, virággal, napsütéssel, ám fenyegetőző felhőkkel a távolban. Mindenesetre a záró Midnight Sun-nal ismét megreptet minket a zenekar, és a szám végén fény derül arra is egy telefon üzenet képében, hogy mi volt az egyik oka az elhúzódó stúdiózásnak. A számok előtt, alatt, közben egyébként vannak filmekből bevágott dialógusok, emiatt kicsit soundtrack lemez aromát kap az album, és főleg emiatt, és a dalok sokasága miatt néha a Queens Of The Stone Age Songs For The Deaf korongjával is lehet párhuzamot vonni (habár ott egy kitalált rádióállomás adásaiból jutott ki nekünk). 

Az Open Hand számomra, egy olyan zenekar, amelyet valószínűleg akkor is tisztelnék, ha egy olyan lemezt dobnának ki, amin 50 percnyi gépzaj lenne, másfelől viszont eléggé elmarad a várakozásaimtól ez a cucc, már csak a vesszőparipámnak számító You And Me miatt is. Talán lehet, hogy ha ott abba hagyják a muzsikálást, meg marad a kult státuszuk, bár így se forog fenn a világhírnév veszélye. De ha csak abba belegondolok, hogy nagyon sok mai bandát neveznek jónak csupán azért, mert egy adott stílus kliséit egymásra pakolászza, akkor még az ilyen countrys, rappes, new waves eltévelyedésekkel együtt is kiváló lemeznek számít a Honey, már csak azért is mert az album jobb számai nagyon jók, és az eddig kialakított, rájuk jellemző hangzásukon sem változtattak sokat. Aki csipázza a kicsit elszállósabb, kicsit stoneres, kicsit alteros zenét, annak bejöhet az Open Hand, de azért érdemesebb a You And Me-vel nyitni az ismerkedést.  Itt egy nyolc perces ízelítő lófejű elmebeteggel, meg néhány számrészlettel.