Az idei év a visszatérések éve, ez vitathatatlan. Már az év elején jött a P.O.D. és szépen sorban jelentették be az izgalmasabbnál izgalmasabb albumokat. Az év legnagyobb meglepetése mindenképpen a Linkin Park visszatérése volt, de halkan, a nyár közepén Marilyn Manson is hallatott magáról önkéntes (?) száműzetése után. Most pedig novemberre elhozta nekünk a One Assassination Under God - Chapter 1'-t, ami….
Az én korosztályomnak Manson egy meghatározó alak volt, hiszen amikor tizenkettő-tizennégy voltam, ő akkor volt a csúcson. Akkor mentek a legjobban a pletykák, hogy koncert után meg fogok halni, ha elmegyek a Papp Lászlóba 2005-ben, felkoncolnak a rajongók és amennyiben nem vigyázok megtérít a csikidám, Szikora Róberttel közösen. Mondanom sem kell semmi nem történt még mindig itt vagyok, ahogy Manson is. A Nuclear Blast mondhatni beletenyerelt a tutiba, hogy átvette Mansont. A We Are Chaos négy évvel ezelőtt jelent meg és érezhetően gyengébb volt, mint az azt megelőző két anyag, a The Pale Emperor és a Heaven Upside Down. Noha azok a lemezek sem voltak hibátlanok, fokozatosan egyre jobbak lettek, hogy visszahozzák a reményt és 2017-ben dugig töltsék a Budapest Parkot. Mansonnak van egy ilyen hülye, kiszámíthatatlan sormintája, hogy lerak két remek albumot, majd egy rosszat, vagy éppenséggel három olyat, amit nehezen lehetett anno értelmezni egy nagyon jó album után. Az biztos volt, hogy ha a zenész még szeretné folytatni, akkor most nem adhat ki egy közepes lemezt. Nem lehet elevickélni a langyos vízen és megélni abból, hogy ÉN VAGYOK MARILYN MANSON. Ide most valami komolyabb dobás kellett, amit az augusztusban megjelenő As Sick As The Secrets Within remekül reprezentált. Azonban volt kétség, hogy vajon az öreg Antikrisztusban van-e még energia vagy volt ez a dal és csókolom.
A kétezres évek fanyalgóit el kell keserítsem. Perpillanat úgy érzem sokadik hallgatás után, hogy Manson lerakta élete egyik legjobb lemezét elénk, aminek vélhetőleg lesz folytatása is! A kilenc dalt tartalmazó lemez már a nyitó másodperctől megmutatja a foga fehérjét. A One Assassination Under God egy lassabb szerzemény, ahogy az album sem az a lemez, ami ledönt a lábadról, sokkal inkább lassan, fokozatosan beszippant magába, akár csak a mocsár. A nyitó dalban van egy gitáros rész, a vége felé, amit nem bírok elégszer újra és újra meghallgatni. Agresszívan dönt le a refrén vége, hogy átvigyen a verzére, ahol tovább zakatol a torzított gitár. A No Funeral Without Applause tiszta gitárhangja annyira tetszik, hogy órákig tudnám hallgatni. Remekül beilleszkedik a samplerek, billentyűk közé. Manson pedig olyan szinten játszik jól a hangjával, amire már régóta nem volt példa. A lemezen a nagy ordítások most háttérbe szorultak, de őszintén nem is várom. Nem hiszem, hogy már olyan dühös lenne, mint húsz évvel ezelőtt, sokkal inkább elhiszem, hogy jobban elvesztette a hitét az emberiségben azok után, amin átment, még akkor is, ha nyertesen került ki a helyzetből. Természetesen a zenész sem hülye és tudja, hogy kell azért a lendület az embereknek, így a harmadik Nod If You Understand egy lendületesebb, gyorsabb, gitárcentrikus dal. A One Assassination Under God - Chapter 1'-ra amúgy jobban jellemző, hogy a szintetizátorokra és Mansonra épül a lemez. Több hallgatás után jöttem rá, hogy talán ez volt, ami manapság hiányzott belőle. A korábbi lemezei sokkal inkább metalosak voltak, ez a lemez meg inkább egy old-school-osabb, rockos megközelítésű anyag, ahol a billentyűkön hatalmas hangsúly van. A dalban azért visszajön az a wah pedálos szóló hangulat, ami annyi éven át jellemző volt a zenekarra. És nem mellesleg ennek a dalnak a végén teljesen megőrül mindenki, de nem lövöm le előre a poént.
A klipes As Sick as the Secrets Within-t senkinek nem kell bemutatni, rám olyan hatással volt, hogy több héten át, naponta többször is meghallgattam a dalt. A Sacrilegious és a szintis témáit így lemezen szerettem meg igazán, hogy láttam/hallottam egyben az egész képet. Külön nekem ez a dal előzetesen nem ütött akkorát, de így teljesen más megvilágításba került. A Death Is Not a Costume-öt azért is kell megemlíteni, mert ahogy a basszusgitár szól, az valami gyönyörű, erről vágyik mindenki, aki nyúzza a hangszert. Itt tűnt fel, hogy minden dal négy-öt perc között van jóformán, de úgy érzem, mintha csak egy-két percig hallgatnám őket. Nagyon jól el vannak találva az arányok, hogy miből mennyit és, hogyan kell játszani. Így ki merem jelenteni azt is, hogy talán most a legjobb a zenekar felállása, ha ezt közösen alkották. A Meet Me in Purgatory és a Raise the Red Flag remekül olvadnak bele a lemez összképbe, azonban a lemezt záró Sacrifice Of The Mass egy érdekes, lassú szerzemény, amiben az akusztikus gitár is előkerül. Nem hétköznapi zárása a lemeznek, de tagadhatatlanul jó!
Az igazat megvallva marha nagy bajban vagyok az év albuma kérdéssel kapcsolatban. A P.O.D. lemezét már rongyosra hallgattam, de ez az anyag zseniális, csak kell neki még pár hét, hogy minden apróságot észre vegyek majd, amiket most még nem vettem. De az is biztos, hogy ezt a lemezt be kell szerezni vinylen és a gyűjteményben a helye, mert ennél méltóságteljesebben megöregedni kevesen tudnak.
