Már az elején szeretném leszögezni, hogy az avantgarde black metalban utazó, portugál felségjelzésű Gaerea legutóbbi nagylemeze, a 2022-ben megjelent Mirage, első hallgatásra úgy gyűrt maga alá, mint beviagrázott Don Juan a megszeppent elsőbálozót.
Meg merem kockáztatni, hogy rajtam kívül még sokan tartják úgy, hogy a Gaerea az egyik legjobb, de legalábbis a legsokszínűbb tényező, ami az európai metal színterén az elmúlt szűk egy évtizedben felbukkant. Már a zenekar saját nevét viselő, 2016-ban kiadott EP-vel sikerült igen magasra tenni a lécet, és az azóta leszállított nagylemezekkel csak emelkedett a színvonal.
Ezek után nem csoda, hogy az idén őszre beígért Coma album volt az idei év általam egyik leginkább várt megjelenése…Még annak ellenére is, hogy a zenekar már jó előre leszögezte, hogy „maga mögött hagyja a szigorú értelemben vett black metal kereteit„.
Bár az igazat megvallva kissé tartottam tőle, hogy sikerült elspoilerezni ezt a megjelenést, tekintve, hogy az album 30%-a okosan adagolt single-k formájában az elmúlt hónapokban napvilágra került. Ám szerencsére a Season of Mist gondozásában megjelent Coma összképe annyira kerek és egész egységet alkot, hogy egy pillanatig sem volt unalmas ilyen keretezéssel újrahallgatni a már amúgy is agyonhallgatott Hope Shatters, World Ablaze és Unknown tételeket. Főleg igaz ez annak tükrében, hogy a fent említett három szerzemény bármennyire is felveszi a versenyt a korábbról ismert színvonallal, egyiket sem feltétlenül említeném a lemez csúcspontjaként, bár ez nyilván szubjektív vélemény.
Bármennyire is vékony jég lehet az “extrém” világban az igencsak tág zenei eszköztárral operáló művészi önkifejezés felé fordulni, a Gaerea alatt ez nem szakadt át. A Coma, a Mirage albumon már a szárnyait kitáró, majd hatalmas lángok között porrá égő főnix újjászületése és egyben dicső elmúlása. Egy olyan alkotás született, amit bár első hallgatásra megérint, számtalan újrajátszás után is képes egy másik arcát feltárni. Összetett, mély, végtelenül fájdalmas és mégis lélekemelő mestermű.
A végeredmény műfaji keretek közé igen nehezen szorítható: progresszív megközelítésű post black metal, szimfonikus metal, post-hardcore ötvözet, de a legjobb kifejezés egyszerűen az, hogy egyedi, bármennyire is érezhető rajta számos egyértelmű inspiráció a honfitárs Moonspell-től a Behemoth-ig.
És hogy mire utal az album címe? Találtam egy zenekari interjút, amiben ott a válasz:
“Szerintem ezt a kifejezést még mindig nem értjük annyira, a kóma – az ismeretlen állapotát, és én csak, hogy is mondjam, nagyon kíváncsi lettem, de közben arra ingerli az agyunkat, hogy elképzeljük, milyen lehet. A kómában lévő ember valóban érez valamit, vagy csak álmodik, és ezek csak a képzeletében léteznek, vagy az emlékei keverednek a képzelettel? És ez az album erről szól. Ez egy összefüggéstelen album, ha jobban megnézed. Csak lazán felfűzött ötletek, epizódok, gondolatok. Azért is különbözik olyan nagyon attól, amit eddig csináltunk, mert ez inkább egy képzeletbeli koncepcióra épül, ahelyett, hogy leírna valamit, amit látunk az utcán vagy az életben, mint a Mirage esetében. Ez egy nagyon álomszerű lemez. Sok földöntúli elképzelés, gondolatok az újjászületésről. Olyan, mintha vennénk egy bizonyos időpillanatot, és csak arra koncentrálnánk, túlgondolva bizonyos érzéseket.”
