A Body Count az évek alatt egy megkerülhetetlen zenekarrá vált. Azok is ismerik, akik nem rajonganak a hip-hop-os betétekért, akiket nem vonz a gangsta-rap, akik nem szeretik a műfaj keveredéseket. Ice-T és a zenekar neve egybeforrt, ha meglátod a zenekar logóját bárhol vagy a nevét egy flyeren tudod, hogy itt könyörtelen aprítás lesz. A zenekar négy év elteltével Merciless címmel ismét friss lemezzel jelentkezik.

2015-öt írunk, Bécs, Rock In Vienna Fesztivál. Réti Zsolt kollégával nézzük, hogy a következő banda mi is lesz. Body Count Fet Ice-T. Tomika, ezt látnunk kell, kihagyhatatlan! Hangzott Zsolti szájából az ukáz. Mind a ketten elfoglaltuk a helyünket a kezdés előtt. Én az első sorokat céloztam meg, Zsolt pedig a fotósárokban biztosította be magát. A koncert úgy kezdődött, hogy napszemüveges, baseball sapkás “body guard-ok” kiálltak az árokba és a színpad szélére. Mi a franc, gondoltam magamban, mi lesz itt? Aztán elkezdődött a barátkozásom a zenekarral. Nem mondom, hogy egy sima kapcsolatról beszélünk, de az is biztos, hogy én minden legendának adok egy plusz esélyt. 

Így pottyant az ölembe a tizenkét dalt tartalmazó Merciless, ami a zenekar nyolcadik stúdió anyaga. A megelőző Carnivore-t is újra hallgattam, de továbbra sem érzem az én zenémnek feltétlen a 2020-as anyagot. Az első ami feltűnt a tizenkét dal hallgatása közben, már az első hallgatásnál is, hogy bitang jól megdörren a lemez. Imádom a basszusgitár soundját! Egyszerűen ilyet szeretnék én is a saját lemezekre, valahogy el is kell csennem ezt a receptet. Egy rövidebb “intro” után egyből megkapjuk a  Merciless-t, a lemez címét is adó dalt, amiben a totálisan egyszerű gitárok érvényesülnek, de úgy, hogy az egy percig sem lesz unalmas. Remekül megágyaz a dal a lemeznek a közepes tempójával, bár itt még némi aggodalomra adhat okot, hogy tíz dalon keresztül ilyen lassabb témákat fogok csak hallani. Miközben ez a kétség felmerül bennem, azért egy olyan Slayer riffel zár a dal, hogy azt kellett mondjam, nem biztos, hogy baj, ha ilyen marad a lemez. A Purge című dalban először azt hittem, hogy a Lamb Of God-os Randy szerepel, de Szénégető úr közbenjárásával megtudtam, hogy a plüss figurák koronázatlan királya, Corpsegrinder szedi le a sapkát a kis kopasz fejemről. A dal felvezetője kicsit hosszúra sikeredett, de utána amit kapunk zúzós, már-már death metalos zúzás az kárpótol mindenért! Mondtam már, hogy Slayer riffek és ízek kavalkádja van mindenhol? De Ernie C mindezt úgy hozza, hogy nem azt érzem, hogy Kerry King-et hallgatok, hanem sokkal inkább benne van a saját szájízük. Tudod, olyan ez, mint amikor olvasol egy receptet, de még egy csepp citromlével megbolondítod a receptet és olyan íze lesz, amit mindenki imád, de senki se tudja, hogy mitől olyan különleges! A  Psychopath-ben pedig Joe Bad tűnik fel, a lemez egyik első hírhozója volt ez a dal, amihez klip is készült. Egy pörgősebb szerzeményről van szó, amit különösebben nem kell nektek bemutatni, ha követitek a zenekar körüli dolgokat. Rakjuk vissza a fészerbe a láncfűrészt és haladjunk tovább!

A Fuck What You Heard megemlítését sem tudom kihagyni, hiszen a lemez egyik legegyszerűbb dala, ha a gitárokat nézzük, de mégis olyan atmoszférát teremt, amit sokan még irigyelni se képesek. Számomra ez a dal az egyik legkiemelkedőbb a lemezről pontosan emiatt, mert nem a technikát akarják megmutatni, hogy X plusszosan mire képesek, hanem továbbra is azt helyezik előtérbe, hogy jól érezzék magukat, hogy érzelmeket váltsanak ki. A Live Forever igazi hardcore himnusz is lehetne, de Howard Jones oda pofátlankodik  a mikrofonhoz és az év egyik legjobb dalát hozzák így közösen össze, ami jóval túlmutat azon, hogy egy műfajba skatulyázzák be őket. A  Comfortably Numb pedig a másik kedvencem a lemezről, sőt az abszolút kedvencem. Ice hangjával ez az Ernie-C szóló egy eszméletlenül király szerzemény. Elmarad a pöcsvillogatatós feeling, hogy milyen szólókat tudok, sokkal inkább azt érzem, hogy ez az egész így lett egy kerek egész, amire még Dimebag is azt mondaná, hogy Bro, ez igen! Méltó módon tiszteleg a Pink Floyd előtt. Azt hinnéd amúgy, hogy lassan vége a vendégeknek? A Lyng MF után, ami egy tipikus Body Count dal, a Drug Lords-ban feltűnik a thrasherek örök apja, Max Cavalera. Ezek után még két dal marad hátra, a World War, ami önmagáért beszél, illetve a Mic Contact.

A lemez vége egyértelműen megmutatja még, hogy van ebben a zenekarban még harmincöt évhez közel is kurázsi, nem kell őket félteni. Az is biztos, hogyha nem szeretted eddig az urak zenéjét, erre az albumra tuti rá fogsz pörögni!