16 év után November 1.-én jelent meg a The Cure legújabb albuma és ez az időzítés több mint szimbolikus: a Songs of a Lost World Robert Smith személyes gyászát és az elmúlást tematizálva húz magával a mélybe.

Az első koncentrált hallgatást követően én kapásból ráküldtem az Offspring középszar új lemezét, de ez inkább egy ilyen pánik reakció volt, mint mikor az ember rossz álomból ébred és rögtön a villanykapcsoló után nyúl.

Azt leszögezném már most, hogy a Songs of a Lost World csodálatos lemez, de annyira durván sötét, hogy innen nézve kenterbe ver bármit a diszkográfiából. Ez már nem a sírkövön táncolós gótikus romantika, hanem az elmúlás soundtrackje ami a 65 éves Smith személyes élményeit és érzéseit gyúrja koncepcióvá: a testvére elvesztése felett érzett gyász, az öregedés vagy a baljós jövő egyenként is súlyos témák, így együtt meg pláne durva a csomag. 

Fotó: Andy Vella

Kész szerencse, hogy mindössze 8 nóta került fel a lemezre, így még pont tolerálható az a szomorúság-mennyiség, ami alapján az ember simán hihetné, hogy Robert Smith nagyon maga alatt van, azonban mint kiderült már most a sütőben van két további kevésbé borús album. Erről Smith mesélt egy interjúban, ahol elmondta, hogy kb. 30 nótát sikerült készre barkácsolni és a tempósabb-napfényesebb szerzemények majd a harmadikon kapnak helyet (a második inkább átvezetőként működik majd, szóval ott még kelleni fog a százas papírzsepi). 

Smith azt is elmondta, hogy mennyire meglepődött, mikor az első single-nek választott közel 7 perces Alone jobban teljesített hallgatottság tekintetében, mint az egyértelműbb slágerek a maguk idejében, ergo a közönség már rendesen ki volt éhezve valami új The Cure anyagra. 

Tény, hogy az Alone nem tipikus kislemez alapanyag, és ugyan van pár dal a Songs of a Lost World-ön ami jobban megfelelt volna e célnak (a Simon Gallup repetitív basszusjátékára épülő dúdolhatóbb A Fragile Thing vagy az alter-rockos Drone:Nodrone kapásból jobban tapad) mégis szimpatikus húzás egy olyan nótát választani, ahol az énekes rész csak úgy a harmadik perc környékén indul.

Az Alone ikertestvérei ebből a szempontból az And Nothing Is Forever himnusza vagy az epikus Warsong (a záródal Endsongról nem is beszélve), de szerencsére a többi dal sincs túl énekelve, ami valahol mindig is a The Cure sajátja volt, most viszont  talán még nagyobb a hangsúly az instrumentális részeken (apropó ének: Robert Smith hangja semmit sem változott az évek során, ami azért nem kis mutatvány).

Ha csak egy dalt kellene ajánlanom a lemezről, akkor én az All I Ever Am-et választanám ami zeneileg egy pozitív nóta benyomását kelti, viszont az elmúlásról  szóló dalszöveg végül teljesen más kontextusba helyezi és mint ilyen remekül adja vissza azt a kettősséget ami a The Cure-t annyira ellenállhatatlanná teszi.

Zeneileg szintén hasonló többféleség uralkodik, ahol a Cocteau Twins féle dark wave keveredik a The Jesus & Mary Chain zajos popjával és a 90-es évek alternatív rockjával, az összetéveszthetetlen  harmóniáknak és dallamoknak köszönhetően a végeredmény viszont ízig-vérig The Cure. 

A Songs of a Lost World egy újabb “az év visszatérése” lemez, ami után az ember hajlamos azt hinni, hogy itt a vége (főleg minekután Robert Smith 2029-re belengette a The Cure végleges feloszlását), de nagyon úgy tűnik, hogy ez még csak a vég kezdete. Várjuk a folytatást…