Lehet ötlettelenség az, amikor egy zenekar a saját nevéről nevezi el az éppen megjelenő albumát, de lehet, hogy valami mélyebb üzenete van a kreativitás hiányán túl. A Stone Temple Pilots legújabb, Stone Temple Pilots című albuma inkább az utóbbi kategóriába esik. A csapat él és virul, és ha nem is feltétlenül a kezdetekhez kanyarodtak vissza az új lemezükkel, az albumot hallgatva mintha nem is lett volna az a pár év szünet. Persze, azért mégiscsak volt.
Változatos, hol erősebb, hol gyengébb a DeLeo testvérek és Weiland új albuma. Persze, a lemez megítélése nem teljesen sportszerű, hiszen a rajongók már önmagában bármilyen alkotás megjelenésének örülnek, az újjáalakulás után ez csak hab a tortán. Erősen indul, az egyik legjobb szám a nyitódal is egyben, igazi, dögös, hamisítatlan Stone Temple Pilots fémjelezte rock-darab. Remek hangzás, ami az egész lemezre érvényes. Harapós gitárok és riffek, korrekt dob és basszus, Scott Weiland pedig hozza a tőle elvárt karizmatikus és kiváló éneket; tiszta, erőteljes, de ha kell, akkor lágy és andalító. Az első szám egyébként a Between The Lines címet viseli. (Azért azt említsük meg, hogy a bridge feltűnően hasonlít a Nirvana Stay Away című számának refrénjéhez.)
Ugyanilyen kellemes rock-dal a Take a Load Off és a Huckleberry Crumble is. Nincs bennük semmi különös, rendelkezik mindennel, amitől egy rock nóta jó lesz: ötletes riffek, jó szólók, fülbeszámoló dallam, és tulajdonképpen hibátlan minden egyes része. Azonban ahogy egyre előrébb haladunk az albumot hallgatva, és egyre-másra jönnek a hasonló, de inkább ugyanebből a stílusból gyengébb kiadású számok, kicsit unalmassá válik a dolog. (Hazy Daze, Bagman, Peacoat, Fast as I can.) Természetesen nem a hagyományos dalforma forradalmasítását várja az ember minden egyes daltól, de ezek valahogy túlságosan is egy kaptafára készültek, nincs bennük túl sok egyediség, márpedig a csapatra nem ez a jellemző. Egyedül a Fast as I can című számot tudnám kiemelni, az első három dalon kívül ez volt az, amire igazán megmozdult bennem elsőre valami, remek összhangban van a szöveg és a zene, és igazi Stone Temple Pilots-os érzésem támadt.
Hasonló érzésem volt még a 4. szám hallatán is, a Hickory Dichotomy a lemez másik legjobb száma. Hamisítatlan STP szám, mintha egy korai albumukról lépett volna elő ez a nóta, mind a Purple-n, mind a Core-on el tudnám képzelni, egyiknél sem lógna ki a sorból.
A Dare If You Dare szövege nekem kicsit erőltetett volt („az légy aki vagy” fogalomkörben mozog), és a szám is meglepően pop-osra sikerült. Ha levágnánk a szólóból, még a kereskedelmi rádiókban is megállná a helyét.
Van két lassú szám is: A Cinnamon (jelentése: fahéj) méltó a címéhez, könnyed, egyszerű szerelmes nóta, nagyon jó gitárdallammal, és egyáltalán, remekül elkapta azt az álmodozó és fellegekben járó érzést, amikor az ember szerelmes lesz. Nekem legalábbis ilyen hangulatom támadt ezt a dalt hallgatva. A Maver is egy nagyon kellemes, könnyed lassú szám.
Nehéz egyértelmű véleményt mondani az új albumról. Nem a legjobb lemezük, de nem is ilyen elvárásokkal ültem le meghallgatni. Paradox helyzet, de a lemez legfőbb erénye, hogy nem rossz. Sőt. Egy szám se volt, amitől a falra másznék, vagy amire azt mondanám, hogy ezért kár volt. A zenekarnak nem kell szégyenkeznie az új album miatt, továbbmegyek, érdemes volt elkészíteni. Igaz, ha egy új best of-ot kéne kiadni (a Thank You után), túlságosan nem kéne átírni a track-listet sem. A Between The Lines és a Hickory Dichotomy felférne rá, a többi pedig a rajongóknak kiváló hiánypótlás. Akik nem ismerik a zenekart, azok a cikkben említett albumokkal kezdjék el inkább, és szépen fokozatosan jussanak el idáig.
Az album május 25-én jelenik meg, addig is itt hallgatható teljesen nyilvánosan.
