Kamaszkorom meghatározó zenekarai között ott van az Accept, nekik is köszönhető, hogy metalzenét kezdtem hallgatni. A mai napig előveszem a lemezeiket, de élőben még nem láttam őket, a legutóbbi fellépésüket is elszalasztottam, ráadásul az egész az én hibám volt és ma is nagyon bánom (az okokat fedje a feledés jótékony homálya).

Már napokkal a buli előtt az járt a fejemben, hogy milyen lesz a koncert? Milyenek a színpadon? Milyen az új énekes? Milyen képet mutat az Accept 2011-ben, amikor a közel hasonló korú Scorpions az utolsó turnéjával búcsúzik és feloszlik? Amikor először hallottam a visszatérésről és az új lemezről (ráadásul Udo nélkül! Szentségtörés!) nem voltam elragadtatva...

Az első számok után kiderült, hogy az Accept nem vált megfáradt nosztalgiazenekarrá, a jól összeállított programban egymást követték az új és a klasszikus nóták, én pedig visszarepültem az időben (ismét) és borzongva hallgattam kamaszkorom kedvenceit! Ilyen az amikor a hallgatóra igazán hatással van a zene!

De ez az időutazás egészen más volt mint legutóbb: az Accept a színpadon a legjobb formáját nyújtotta, Mark Tornillo nem Udo pótlék,ökéletesen illik a zenekarba, hangja hasonló, de mélyebb mégis "acceptes", könnyedén hozta a régi "Udós" témákat - engem élőben is meggyőzött, pedig voltak fenntartásaim!

Igazából három frontembere van az Accept-nek: Mark Tornillo mellett Wolf Hoffmann és Peter Baltes is kivette a részét munkából, mindezt folyamatosan mosolyogva, egymást is ugratva, mintha csak kölykök zenélnének a színpadon. Egy idő után azt vettem észre magamon, hogy én is vigyorogva, jókedvűen bólogatok a zenére, biztosan róluk ragadt át rám is :-)

Ami igazán tetszett az az energia, amivel zenéltek a színpadon, ami kis méretéből fakadóan nem igazán tette lehetővé, hogy nagyon mozogjanak, de így is kihasználtak minden négyzetmétert, pedig a zenekar nem erről volt híres: emlékszem régen sok kritika érte a zenekart, amelyekben az Accept-féle szinkron fejrázásról írtak, amiben kimerült a színpadi aktivításuk. Nem szeretem, ha egy koncerten feleslegesen húzzák az időt szólókkal, de az Accept ebben is tudott élvezeteset nyújtani, egy Baltes/Hoffmann gitárpárbaj formájában és ez nem volt felesleges időkitöltés!

A program nagyrészt a '80-as évek klasszikusaira támaszkodott (ld.setlist), ezeket egészítette ki az új album néhány nótája, amelyek nem maradnak el a régiek mellett: az Accept nem okozott csalódást, visszatértek és jobbak mint valaha! Már csak egy Udo-s koncertet kellene egyszer látnom...

Setlist:

Teutonic Terror
Bucket Full of Hate
Starlight
Love Child
Breaker
New World Comin'
Restless and Wild
Son of a Bitch
Ahead of the Pack
Metal Heart
Neon Nights
Bulletproof
Losers and Winners
Aiming High
Princess of the Dawn
Up to the Limit
No Shelter
Burning
------------------------
Fast as a Shark
Pandemic
Balls to the Wall

Szöveg: Frogfoot

Fotók: Réti Zsolt. További képek a galériában.