Nem érdektelen számunkra, hiszen ők is ott lesznek a csillebérci Metalfesten; honlapjuk tanúsága szerint június 5-én. E sorok wordre vetésekor még nem lehet tudni, ki előtt-után szántják fel a világot jelentőt (csak annyit tudok, hogy a 3-án fellépő Saxon előtt biztosan nem). Azonban az sejthető: jól fel fogják puhítani a „husit” az aktuális főbanda számára (mert az kevéssé valószínű, hogy ők lesznek azok). Lesz ott kérem ütemre csápolás, hejegetés, o-ózás, a gyorsabb számoknál talán pogó-kör is kialakulhat. Mindez annak ellenére, hogy a közönség 99%-a nem is fogja ismerni ezt a svéd csapatot.
Ez úgy lehetséges, hogy az ő világuk nem egy túlbonyolított rendszer. Annyi tagcserén átestek már, hogy szinte nem is merünk zenekari fotót feltenni, mert esélyes, hogy a töltés ideje alatt is kicserélődik a fél társaság, zenéjük mégsem változott-fejlődött a kezdetek óta. A négy lemezes pályafutás alatt három énekest elfogyasztottak már, most éppen Patrik Johansson kacsint ránk az énekmikrofon mögül. Rajta kívül most „csak” a basszusgitárost cserélték le – Anders Bromannak hívják az új fiút. Na de most már emlékezzünk meg a többiekről: két darab Olsson fivér gitározik; Tomas és Henrik, Pelle Akerlind „dobozik”, Fredrik Berg – nem túl sokat – „kíjbordozik”.
Térjünk a lényegre, ami maga a produktum! Haladjunk kívülről befelé! Annál is inkább kezdjük a borítónál, mert azt Iron Maiden borítókat is alkotó Mark Wilkinson kreálta. Már csak ezért sem meglepő, hogy a svédeknek van egy kabala-figurájuk, a nevét ugyan olvastam a honlapon, de már elfelejtettem (és nem is valószínű, hogy Eddie helyét elfoglalná szívemben). Ez az alak leginkább egy artikulálatlanul üvöltő ördöghöz hasonlít, aki egy temető földjéből emelkedik ki három koponya mellett. A háttérben egy kereszt lángol (nem fejjel lefelé fordítva, mert az pár éve már ciki).
A zord külső hasonló belsőt rejt. Van itt minden, ami fontos: gyűrűk ura, gonosz, pokol, bomba, háború, és hasonló szívet melengető dolgok. „Az éj” mindeközben többször is „leszáll”.
Na és a zene. Ez az a fajta galoppírozós metal, amit jól csak az Iron Maiden játszott először – és utoljára. (De sajnos ez a team a zeneszerzésbe már nem segített bele.) A galoppírozást időnként felváltja az ős-Helloweent idéző speedelés: például: Together We Fight. Van két „kötelező” lassú; a műfaj íratlan szabályainak megfelelően egyikük (The Ones We Left Behind) a harmadik helyen, a Brothers Of War pedig két speed-szerzemény közé ágyazva majd később. (Lírai pengetés, érzelgősség, azután zaka-taka ezerrel.)
Ez az a műfaj, amit hivatalosan „melodic metalnak” hívnak, de én személy szerint mindezt „infantil metalként” aposztrofálnám. És még tegyük hozzá: az első három szám egész jó! Igaz, az általam ismert rock-fanok közül a második helyen álló Drop The Bomb, és a már említett utána következő dalocska „herélt” refrénje sokaknak átlépné az ingerküszöbét, én mégis azt állítom: ha ezt a színvonalat végig tartaná a Bloodbound, Csillebércen elcsábíthatná a Stormwitch maradék kis rajongó-csapatát. De nem tartja, hanem az elejére bepakolt slágerek után talán azt várja, hogy mi majd lendületből végighallgatjuk az anyagot. Engesztelés gyanánt az utolsó, címadó dal még egész korrekt.
Ezt az ál-horror műfajt a már említett Stormwitch hajdan legalább némi jópofasággal, mintegy kikacsintva (hogy ne tessék ezt annyira komolyan venni) csinálta, itt viszont az egyéniesség, a kísérletező-kedv, és – a témák ellenére – a fantázia úgy hiányzik, hogy hasonlattal kifejezni sem lehet.
