A fene tudja mi ütött a Karma To Burnbe! Tizenöt éves fennállásuk alatt ez az ötödik lemezük. Ebben a tizenöt évben mondjuk volt egy hétéves leállás is. Ez ugye nem számít túl nagy kuriózumnak, de ha azt vesszük, hogy az elmúlt egy évben látványosan riadtak fel csipkerózsika álmukból, és cirka 365 nap leforgása alatt gyakorlatilag három albumot adtak ki (ha azt vesszük, hogy az Appalachian Incantationnel egy időben a Cat Got Our Tongue személyében egy kisebb best off-ot is kiadtak), arra már illendő elismerően csettinteni. Amióta visszább fogták a klasszikus értelembe vett sztónerságot az ohio-i urak, gyakorlatilag fossák magukból a zenei ötleteket (erős költői túlzással élve). A mennyiség persze igencsak másodlagos; a privilégium mégis csak a minőségé.
No de mi számít ebben az esetben minőségnek? A Karma To Burn azzal vett le a lábamról annak idején, a Wild Wonderful Purgatorynál, hogy olyan zenét csináltak, amibe nem hiányoltam az éneket, mégsem volt monoton, és minden egyes hang ott volt, ahol lennie kellett. Az egy üresjárat nélküli, kifogástalan, szőrös tökű stoner rock lemez volt, és igaz ez a másik full instrumentális albumukra, az Almost Heathenre - sőt az első KTB lemez is kedvenc, annak ellenére, hogy az ének abba a lemezbe egy csöppet belerondított-. A tavaly megjelent Appalachian Incantation is követte a hagyományokat, akkor egy számban volt ének (meg a Cat Got Our Tounge egyetlen, addig ki nem adott számában, a Two Timesban John Garcia révén). Most háromban, és ismét a Year Long Disaster frontember, Daniel Davies közreműködésével.
Ami első pillanattól fogva kissé zavaró a V hallgatása közben, hogy kicsit tompább, és mélyebb a hangzás, mint amit eddig megszokhattunk, és emellett mintha a dög is kicsit háttérbe szorult volna. Mondjuk így is rendesen odapörköl a lemez, de egy- két diszkrét homlokránc azért keletkezett a hallgatása közben. Az a bizonyos plusz, ami hiányzik, mondjuk totál benne van az 50-ben, ami (főleg a középrész szólamáért) többszöri végighallgatás után is katarzis élményt hoz. A 48 is egy jól sikerült tétel, és kicsit szokatlan atmoszférájával, ütem variálásaival vett le a lábamról. 
A többi instrumentális dalra sem lehet mondani, hogy rossz lenne (47, 49, 51), tipikus Karma To Burn számok, de így első hallgatásra nem ütöttek akkorát, mint mondjuk az Appalachian Incantation dalai, hogy csak a legfrissebb élményeim közt turkáljak.
A klipes nóta Cynicsben van spiritusz, de igazából nekem instrumentálisan jobban bejönne. Amúgy sem vagyok igazán kibékülve Daniel Davies hangjával. Nem azért , mert nem lenne neki, hanem mert gyakorlatilag egy stílust vág nagyon Davies úr, és az is gyakorlatilag csak a Led Zeppelin torok, Robert Plant imitálása. Ez a legügye-fogyottabban a Black Sabbath feldolgozás, Never Say Dieban ütközik ki. Az interpretálás olyan, mintha Robert Plant beugrana a Kissbe, egy dögös, glames rock n’ roll erejéig. Ez pedig baromira nem Karma To Burnös. Ez nem egy lepukkant füstös kocsmába illő, szénné szívott arcoktól kapott őszinte riff halom, amiből árad az őszinteség. A V befejezése egy rossz viccnek sikeredett.
Talán ez a végjáték az, ami kicsit lelohasztotta a lelkesedésem a V iránt, pedig az ezt megelőző Jimmy Deanben visszafogottabb a vokál. Talán ha nem lenne ének, még inkább szeretni tudnám ezt a lemezt. Itt kicsit erőltetettnek hatnak a debütáló albumukhoz képest –ha már dalolós lemezről beszélünk-. Egyébként még így is egy komoly kis lemez lett a V, és többszöri hallgatás után is hoz meglepetéseket, és azért annak is örülhetünk, hogy váratlanul hiperaktívba váltott át a Karma To Burn.
A Cynics klipje:
