Kedves Barátom,
megkaptam e-mailedet, melyben nagyrészt az új Queensryche lemezről, a Dedicated to Chaosról írtál. Hát Te úgy látszik már sosem változol; a témád mindig ez a Seattle-ben alapított csapat – átkozod, vagy dicsőíted őket, de csakis róluk szólsz. Egyszóval rajongó vagy.

Te adtad a kezembe még nagyon régen azt a bizonyos Operation: Mindcrime kazit (akkor még olyan is volt). Már hallottam a szenzációt, hogy valami kimondhatatlan és leírhatatlan nevű amcsi banda – Queensryche – írt valami „rockopera”-félét ezen a címen, ami iszonyat nagyot szól. Végre hallhatom, és megérthetem Neked köszönhetően, mit kajálnak ezen annyira a rocker-népek, gondolhattam. De még jó darabig nem értettem. Azután egyszer csak hatása alá kerültem, ahogy a történetben a főszereplő hatása alá kerül annak a bizonyos Doctor X-nek. Csak én nem gyilkolásztam, mint amaz, távol állt tőlem, olyan depis lettem, ahányszor meghallgattam a kazettát.

Jött azután az Empire nevű, kedély-javító gyógykészítmény – ez a következő album már sokkal-sokkal pozitívabb kicsengésűre sikeredett. Nem is tudom, hogy történhetett, hogy szóbanforgó zenekar bizonyos közmondás-szerinti szürke-szamárrá vált a ködben, és – nem csak az én szemem látósugarából – eltünt.

Egyedül Te, kedves barátom, szállítottad a híreket. Hogy Chris De Garmo, a zenekar egyik gitárosa, és legerősebb oszlopa gondolt egyet, és minden hátra hagyva pilótának állt. Ha szellemeskedő akarnék lenni, erre fognám a Queensryche további mélyrepülését. Most, hogy eszembe juttattad újból a sztorit, utána néztem: szinte minden valamire való dalt az említett két etalon-albumon ő írt – érdekes, hogy csupán a (szerintem) legeslegjobbat nem, ami az Empire-album címadója.

No már most, írtál erről az új lemezről, a Dedicated to Chaosról, és ismét csak a csalódás hangján, ahogy mostanában szokás Nálad. „Hú, mi lesz itt bmeg, ha még Neked se tetszik” – gondoltam –„mit fogok én írni a Rockstationnak?”.

És most kapaszkodj: engem meg (rock)életem egyik legkellemesebb meglepetése ért! Ha már a szürke szamarat idéztem, írhatnék most még egy brutális nagy közhelyet ízlésekről és pofonokról. Mint ahogy a reuniós Mr. Big cd kapcsán én az egekig marasztaltam a Stranger in my life balladát, másutt meg azt olvastam: megakasztja a lendületet, rosszabb, mint eddig bármelyik lassú száma a zenekarnak, és hasonlók. De vajon mi lehet eltérő véleményünk oka? Azt hiszem, rájöttem!

Nem panaszkodhatom az idény-béli termésre; ízletesnek bizonyult a Black Country Communion két albuma, a Mr. Big malaca (lemezborító) sem csepegett annyira a zsírtól, az „öreg” rockerek móresre tanították az ifjakat egy új Uriah Heep anyag segítségével, és a Petra feltámadása is csodálatosnak bizonyult. De valami nekem mindvégig hiányzott. Az, hogy az első 15 másodperc után had ne következtessek már a szám egészére, legyen már valami izgalmas, „legyen valami pengés megoldás” – hogy a nagyrabecsült Hooligans zenekarunktól idézzek. Egyébként is van az új Queensrycheon az At the Edge című dal. Ha már itt tartunk: csupán ez egyetlen dal időtartama alatt végigszántják Geoff Tateék a teljes zenei univerzumot egyik végétől a másikig!

Néhol pedig egy-gy dal erejéig piknikelnek egy kicsit utazás közben; a Higher tipikus jazz-rock, a Broken iszonyat elvont, akárcsak a Drive, de azért mindkettőjüktől lúdbőrözik az ember, a Get Started (persze, hogy nyitódalként) a rádió-barát ellenpont. Utóbbit követi az rmd-elemekkel megspékelt Hot Shot Junkie, azután a szintén QR-„slágerek” közé majd besorolható Got It Bad, jó kis szitár(!)-muzsikával. A Luvnu valószínűleg vicc akar lenni, de azért nem rossz a poén! A The Lie-ra  is ezt vonatkoztathatnám; az infantilis refrén és maga az egész nóta Beatles-feeling.

Na, szal van ezen a cd-n 16 dal, itt és most nem fogom mindet felsorolni, a felével már úgyis megtettem. De talán ebből is kitűnik, hogy ez az anyag nem azzal a jelmondattal készült, hogy „hú, basszus és dob, lejárt a két év, dobjunk össze 12 dalt”! Te persze, barátom, még mindig az Operationt és az Empiret keresed. Igen, van az is, csak hogy példát írjak: a Brokenről erősen bejön az embernek az előbbi, az utóbbit talán az At the Edge képviseli legjobban. A színvonal alatta marad a két klasszikus albumnak – de ezúttal tényleg nem sokkal! Amúgy meg az Általad keserű torokkal emlegetett idők mindörökre elmúltak – ez van!

Queenryche - Get Started

Igazad van, lehet, hogy a befejező számnak nem véletlen az a címe, hogy Big Noize. Nagy zaj ez az anyag, kérem, jazzel, brit-poppal (!), kortárs komolyzenei és indiai elemekkel (!), csipetnyi Norah Jonesos hangulattal, talán hipp-hopp-féleségekkel – no meg egy kis Queensrychehal vegyítve. Az előző lemeznél az American Soldier esetében valami olyasmit mondtál, hogy az alvásküszöbön fetrengtél hallgatás közben – no akkor most itt a kávé!

Már hetek óta kotlok rajta, mint egy ki...tt kotlóstyúk, mert valamit írnom kéne róla. Végre rájöttem, hogy kábé egy évig kéne rendszeres időközzel hallgatnom, hogy feltárjam a Dedicated to Chaos minden mélységét. Fogom is hallgatni, de a lemezkritika nem várhat ennyit!

Összegzésképpen sikerült kifacsarnom szegény József Attila verssorait: „Kell ez nagyon, igen nagyon, / Itt, hol üvölt Rage és Saxon,/ Ahol néha sok a sablon!” Bocsánat, csak azt akartam kifejezni, hogy az új Queensryche-album pozitív példájával ébresztett rá: mekkora hiánycikk a rock-világban a bátorság!