A Jane's Addiction kisebb nagyobb megszakításokkal több, mint negyedszázada van jelen a zeneiparban. 1985-ös megalakulásuk óta a The Great Escape Artist, mindössze a negyedik lemezük, tehát bőséges termésről semmiképpen nem beszélhetünk. A Perry Farrell énekes vezette együttes aktuális felállása 2010 nyarán kezdte meg a koncertezést és előtte jelentették be, hogy új lemezen dolgoznak. A zenekar stílusában keverednek a hard rock, a punk, a folk és a jazz stíluselemei és mindmáig az alternatív rockzenei körök egyik legfontosabb ihletőjének tartják az együttest.
A provokatív stílusáról ismert zenekar igazándiból az 1988-ban kiadott Nothing's Shocking című albummal futott be, de az anyagi sikert az azt következő Ritual de lo Habitual címre hallgató korong. Utána azonban jól feloszlottak és bár 1997-ben egy rövid időre feltámadni látszottak, a tűz hamar kihunyt. 2001-ben aztán némileg vártalanul újjáalakult az együttes, amely két év múlva ki is termelt egy viszonylag sikeres albumot Strays címmel, de még az év végén ismét oszlásnak indultak.
2008-ban újból megjelentek a színen – ráadásul eredeti felállásban -, de csak két év múlva aktivizálták magukat úgy rendesen, viszont Eric Avery basszer mégsem folytatta a megkezdett közös munkát a többiekkel, helyére az ex Guns ’N Roses bőgős Duff McKagan került. Mint kiderült csak öt hónapra, mert - az addigra már új lemezén dolgozó csapat és ő – nem találták meg a közös hangot. McKagan-t David Sitek váltotta, aki a Tv On The Radio zenei agya, de producerként is ismerősen cseng a neve. Volt közben koncert dvd Voodoo címmel, meg vagy három megjelenési dátum, már ami erre az új lemezre vonatkozott, de október 14-én csak kijött az új album.
Az előbbiekből is látszik nem egyszerű esett Perry Farrel zenekara. Ez az új lemez sem az. Bár a Jane’s Addiction sosem volt egy punkosan pörgős zenekar, ezen az új lemezen igazán pörgős dalból is keveset kapunk, nincs itt egy újabb Superhero, mint az előző albumon. Kicsit belassult, picit komor, néhol búvalbaszott dalok sorjáznak ezen a lemezen. De. De aki bírja a kicsit elszállós, néhol egy kis elektronikával megtámogatott elborulást az a The Great Escape The Artist-ban bőven megtalálhatja a számítását.
A hasonló karakterű számok miatt kicsit egysíkú az összkép, de nagyon erős dalok sorakoznak itt, melyek minden egyes újbóli hallgatással adnak valami újat. Már a nyitó Underground megalapozza a fentebb említett hangulatot. Nem tudom az én fülemmel van e baj, de én többször itt ott belehallottam ezekbe a dalokba egy kis U2-t és Coldplay-t, de ha így is van jól áll ezeknek a daloknak. Az első igazi csúcspont a furcsán pulzáló négyes Irresistible Force-ban jön el, ahol Farrel valami elképesztő hangulati váltásokat hoz. A lemez első felét a némileg élettelibb és keményebb I'll Hit You Back zárja, itt Dave Navarro is villoghat egy kicsit.
Az album második fele a Twisted Tales-szel nyit, amelyben sok stílus keveredik, de az egésznek olyan popos beütése lesz, tipikusan arénákba való zene. Az Ultimate Reason a második csúcspont és itt a keleties téma variálgatása elviszi a hátán az egész dalt. Ezt a Splash A Little Water On It ellenpontozza. Lassú, igencsak érzelemgazdag dal, gyönyörű gitártémákkal. A lemezt két direktebb dal zárja. A Broken People még lágyabb húrokat penget, de aztán a Words Right Out of My Mouth-ban rendesen belecsapnak a húrok közé és a lemez legmetálabb dalával zárják az albumot.
Igazából nagy elvárásaim nem voltak a Jane’s Addiction-nel kapcsolatban, de a The Great Escape Artist az év egyik legjobb olyan rocklemeze, amely nem feltétlen a gitárokról kell, hogy emlékezetes maradjon. Emlékezetes ez önmagában is.
