Ennek a fórumnak a hasábjainak is írtuk már korábban párszor, hogy a szuper-groupok korát éljük. A Hellyeah is erre a vonulatra példa. A Chad Gray, Greg Tribbett, Tom Maxwell, Bob Zilla és Vinnie Paul alkotta ötös 2006 óta a harmadik kiadvánnyal jelentkezett július 17-én, Band Of Brothers címmel.
Azt mondjuk nem tudom, hogy az új lemez készítésekor a fent említett úriemberek mit szedtek be, vagy épp a felírt gyógyszerüket nem vették be, de a korábbi lemezek koszos-mocskos southern hangzása durva módon felkeményedett a Band Of Brothers albumra. Lehetséges persze, hogy a kiadóváltás és az új producer hozta magával a fent említett jelenséget, de kétségtelen tény, jól hallható a különbség és ez nagyon jót tett a zenének. Mindegyik tag hozott egy kicsit a korábbi életéből (Mudvayne, Nothingface, Damageplan, Pantera) és azt gyúrták újra. Az eredmény egy a korábbi lemezeknél sokkal groove-osabb, keményebb metál, és persze vulgáris szövegek.
Mindenféle felvezetés, intro és egyéb sallang nélkül a War In Me rúgja ránk az ajtót és ezzel a pusztító erővel hasít végig. Vinnie Paul pontos dobtémái adják az alapot, amire bivaly riffekkel dolgoznak rá a többiek. Az első perctől kezdve érezni, hogy a korábbi albumok keménységére simán vernek egy kört.
A Band Of Brothers ahhoz képest, hogy címadó dal, nem üt akkorát, mint azt várnám. Sokkal inkább menetelősebb, vontatottabb témájú nóta. Nem túl könnyen befogadható tétellel csapkod arcon minket a banda a harmadik helyről. A Rage/Burn zaklatott, és agresszív stílusa durva és tényleg nehéz hallgatni is.
Így fordulunk rá az album legjobb részéhez, amit rögtönzött - nem túl bonyolult - nyelvtani mondókára hajazó refrénnnél büszkélkedő Drink Drank Drunk nyit, amolyan 'piáljunk, míg ki nem fekszünk a kőre' stílusban. A Better God azért egy sokkal stílusosabb nóta, az elején némi Monster Magnet utánérzéssel. Az félidőben kis pihenésképpen egy lírai nóta a Between You And Nowhere, mint a régi szép kazettás időkben: az első oldal utolsó nótája egy ilyen érzelmes szám. Mondjuk az idejét sem tudom megmondani, mikor hallgattam utoljára olyan albumot, amin ilyen klasszikus értelemben vett epika volt. De mindenesetre tetszetős.
Innentől kezdve ugyan kevesebb ötlettel, de határozott és kőkemény zenei pályán mozog az album. A második etapra nem nagyon küzdöttek azzal, hogy változatos témákat, és látványos váltásokkal teli nótákat pakoljanak fel a korongra, sajnos. A recept ugyan jó, és hangos, és tényleg beton, de Chad rekedttorkú ordibálása majd' húsz percen át, azért közel van a fejfájáshoz.
Mindettől függetlenül őszintén, és hitelesen hozták el nekem azt az utálatos motherfucker stílust, amit olyan régen hallottam. Az elmúlt pár napban jó volt üvöltetni hangosan, mert úgy az igazi. A kiadóváltás és az új producer hozta frissítés jót tett zenekarnak.
